Állításom szerint a populizmus lehet az a kapocs, amely segíthet megfelelőbb keretben értelmezni nem csupán a globális demokráciakrízist, hanem az új típusú autokráciák térnyerését és mindennapi működését. Az állítás alátámasztása érdekében előbb ezen jelenségek térhódításának jellegzetességeit vizsgáltam meg, majd a közöttük lévő kapcsolat természetével foglalkoztam, különös tekintettel az új típusú autokráciák stabilitásának vizsgálatára, amelyben érvelésem szerint a populizmus kulcsszerepet tölt be. A demokrácia és a képviselet egy autokratikus értelmezéseként felfogott populizmus, mint egy trójai faló, különösen nagy veszélyt jelent a demokráciákra, mindenekelőtt a homogénnek képzelt nép egységes akaratának és a közjó meghatározásának kisajátítására törekvő, megcáfolhatatlan morális képviseleti igénye miatt. Másfelől a populizmus az új típusú, formálisan ugyan többpárti választásokkal operáló posztmodern autokráciák számára a politikai versengés szisztematikusan eltorzított, így csupán korlátozott jellegét, valamint a rendszeren belüli újabb és újabb autokratikus tendenciák elfedését és legitimálását szolgálhatja. Mivel egy radikális, a modern autokráciákat idéző hatalmi fordulat túlságosan költséges lenne, a kvázi-demokratikus legitimációt biztosító manipulált, de többpárti választásokra és másfajta plebiszciter technikákra nélkülözhetetlen szerep hárul a posztmodern autokráciák számára, amelyekben a konszolidált politikai versenyt élet-halál harccá transzformáló és egyéb kognitív funkciókat ellátó populizmus központi szerepet tölthet be. Azaz a populista autokrácia – mint a posztmodern autokráciák egy paradigmatikus típusa – jelensége sokáig velünk maradhat, újabb és újabb feladatokat adva ezzel a működésükkel foglalkozó kutatók számára.