... „Ha a szavakat nem használjuk helyesen, akkor nem azt mondjuk, amit szándékunk szerint közölni szeretnénk. Ha nem azt mondjuk, amit szándékunk szerint közölni szeretnénk, az elvégzendő elvégzetlen marad. S ha ez történik, erkölcs és művészet romlásnak indul; az igazság eltűnik. S amikor az igazság eltűnik, az embereken ... zavarodott tehetetlenség lesz úrrá ... emiatt tehát nem használhatjuk helytelenül a szavakat. Ez mindennél fontosabb”.
Confucius: Analects, Book XIII, Chapter 3, verses 4-7,

Konfuciusz fenti gondolatait a társadalmi harmónia megőrzése érdekében ajánlotta saját kora döntéshozóinak figyelmébe. S habár azóta közel 2500 év telt el, mégis, meggyőződésem, hogy fenti mondatai ma ugyanúgy megszívlelendők, mint amikor annak idején tanítványai lejegyezték a mester szavait.

A 19. század három nagy ideológiájának (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) elemzése, az e témákkal kapcsolatos művek tanulmányozása mellett megköveteli annak a társadalmi kontextusnak a vizsgálatát is, amelybe ezek az eszmék beágyazódtak. Ezen túlmenően, a három ideológia egymásra hatását, kölcsönös hely- és helyzetváltoztatását is célszerű megvizsgálni annak érdekében, hogy jobban megérthessük fejlődésüket, változásaik okait, és nem utolsó sorban e három eszmeáramlat huszadik századi metamorfózisát.

Ami a liberalizmust illeti, a szabad és vállalkozó egyént központba állító, a piac teljes önállóságát és az állam minimális szerepét hirdető klasszikus liberalizmus fokozatos térvesztésével, a 19. század második felében egyre több gondolkodó értelmezte újra a liberalizmus eszmerendszerét Nagy-Britanniában is.

Az új, revizionista liberalizmus hívei1 nemcsak az állam növekvő szerepvállalását és bizonyos szférák államosítását2 szorgalmazták, hanem a társadalom egyre szélesebb rétegeinek a politikába való beleszólását, azaz a választójog kiszélesítését is.

A francia pro-szocialisták, majd Marxnak és híveinek tudományos szocializmusa jelentős hatást gyakorolt a szigetország gondolkodására, melynek következtében a század utolsó évtizedeiben ott is egyre jobban terjedtek a szocializmus különböző változatai. Ennek magyarázata elsősorban abban keresendő, hogy a konzervatívok túlzottan magabiztosak voltak, nem törekedtek saját hitük igazságtartalmának bizonyítására, azt magától értetődőnek vélték, s ez kedvező közeget teremtett a szocializmus térnyerése számára (Mallock 1882, 22).

Elérkezett azonban az a pillanat, amikor a rivális ideológiák ellenében a konzervativizmus hívei szükségesnek vélték sajátjuk védelmezését. Ennek egyik kiemelkedő képviselője William Hurrell Mallock3, aki úgy gondolta, hogy rendet kell teremteni a „széles körben érvényesülő szellemi erjedés és anarchia” világában, a „gondolkodás káoszában”. A káosz okát Mallock elsősorban a szocializmus tanainak terjedésében látta, és tudományos konzervativizmusával az angol konzervativizmusra legkomolyabb fenyegetést jelentő szocializmust támadta.

A Gyermekvédelmi gondoskodásban élő és onnan kikerülő fiatal felnőttek: Utak az oktatásba Európában (Young People from a Public Care Background: Pathways to Education in Europe) című nemzetközi kutatás célja az volt – mely az Európai Unió 7. Kutatási keretprogram „Fiatalok és Társadalmi Kirekesztődés” témakör keretében valósult meg –, hogy átfogó képet kapjunk arról, hogy az egyes országokban a gyermekvédelmi gondoskodási háttérrel rendelkező, jelenleg 19-21 éves fiatalokat mi segíti és mi gátolja a továbbtanulásban; a gondoskodási háttérrel milyen oktatási utak léteznek Európában. A kutatás Dániában, Magyarországon, Spanyolországban, Svédországban és az Egyesült Királyságban zajlott 2007-2010 között. A vizsgálat több szakaszból állt.

Elsőként egy szakirodalmi áttekintésre és a publikált statisztikai adatok elemzésére került sor. Ezt követően interjúk készültek döntéshozókkal, ellátást nyújtókkal, valamint egy kérdőíves felmérés olyan 19-21 év közötti fiatalok körében, akik életük során legalább 1 évet gyermekvédelmi gondoskodásban töltöttek és 16 éves korukban is a rendszerben voltak.A felmérés eredményei általános képet adtak arra vonatkozóan, hogy hogyan alakult a fiatal felnőttek tankötelezettségi kor utáni iskolai karrierje. Ezen eredményekre építve minden országban 35 fiatallal és egy általuk megnevezett kulcsszeméllyel (aki tanulásra ösztönözte őket) újabb interjú készült. Ennek fókusza, hogy mélyebben megismerjük, hogyan alakult a fiatal oktatási karrierje, melyek voltak a nehezítő tényezők, egyáltalán milyen tényezők határozták meg, hogy a fiatal a tankötelezettségi kor után is folytatta a tanulmányait. A továbbtanulásban, felsőoktatási tanulmányok folytatásában kik azok, akik segítséget nyújtottak számára. Egy évvel később a kiválasztott fiatal felnőttekkel ismét interjú készült mely azt vizsgálta, mennyire sikerült megvalósítani elképzeléseiket, hogyan módosultak rövidtávú terveik.

A Kádár-korszak gyári munkásaival foglalkozó történeti munkák leginkább egyes üzemeken vagy egy-egy településen keresztül mutatták be és elemezték a dolgozók hétköznapjait (Horváth 2004, Bartha 2009, Horváth et al. 2003). Az alábbi írásomban ugyanezt az utat kívánom követni, csak a Csepel Autógyár munkásairól kívánok beszélni. Egyfelől azért, mert a szakirodalom alapján igazolva látom Kemény István nézetét (Kozák, Kemény 1970, Kemény, Kozák 1971), miszerint korántsem egységes, hanem gyárak szerint elkülönült és változó képet adó „munkásságokról” beszélhetünk a korszakban. Másfelől témám, az üzemi munkások fusizása, habár országos szinten megfigyelhető volt, de országrészenként eltérő lehetőségekkel valósult meg.

„Elvtárs, a csákányt... ellopta valaki!” – A munkások fusizása, illetve annak fogalmi problémái
A Csepel Autógyár egykori dolgozóival készített interjúk és levéltári anyagok alapján arra keresem a választ, hogy a munkások a propaganda által gyakorta hangoztatott „tiéd a gyár, magadnak építed”4 jelszót miként valósították meg. Milyen fajta informális út volt alkalmas a törvényi vagy rendeleti szabályozás kikerülésére, vagyis a fusizás végrehajtására. Ennek kifejtése lehetőséget ad arra, hogy bemutathassam, az önös érdekét néző fusizó munkás képe valójában kritikátlanul megmaradt, miközben a fusizás társadalmi feladatban végzett, szintén önérdeket is szolgáló munkához is kapcsolódott.

1949. május 13-án a márianosztrai Bükki-féle vendéglőben találkozott egymással Kapitány Zoltán letkési és Takács Irma hercegkúti lakos. Sötétedés után közösen indultak el a 4-5 km-re fekvő csehszlovák határ felé, ahol Letkés és Ipolydamásd között a szokott helyen már várta őket a Kismarosról érkező Halmann Zoltán is.

Hátizsákukban egy-egy vég textíliával (30 méter) keltek át az Ipolyon, a határnak azon a sűrű erdővel borított szakaszán, ahol eddigi tapasztalatuk szerint az éjszakának ebben az órájában a legkevésbé fenyegette őket a határvadász járőrök megjelenése.

A csehszlovák oldalon, a határtól kb. 10-15 km-re NY-ra fekvő Köbölkútra mentek, ahol a csehszlovák-magyar lakosságcsere során kitelepített Takács Irma rokonai éltek. Az átcsempészett textiláru helyére gyöngyház gomb került a hátizsákokba, amit Takács Irma üzleti kapcsolatai révén Pozsonyban, ill. Érsekújváron szerzett be. A magyar áru csehszlovákiai értékesítésének is kialakult csatornái voltak. A csempészek másnap-harmadnap ugyanazon az úton és hasonló körülmények között jutottak vissza Magyarországra. A gyöngyház gombokat Budapestre vitték, ahol rövidáru nagykereskedőknek adták el.

Nagyjából így rekonstruálhatta a három csempész egyik útját az a szobi határrendészeti kapitányságon dolgozó ÁVH-nyomozó, aki 1949 októberében kihallgatta Halmann, illetve Kapitány Zoltánt, akiknek ez alkalommal nem sikerült észrevétlenül átjutniuk a határon. Többé-kevésbé hasonló módon folyt az árucsempészet azokban az esetekben is, amelyeket levéltári kutatásaim során megismertem. Előadásom ennek az éppen csak elkezdett kutatásnak első eredményeit foglalja össze. Forrásaim olyan 1949 és 1953 közötti nyomozati és bírósági iratok, amelyek a csehszlovák-magyar határon csempészettel foglalkozó személyek kihallgatása során keletkeztek.

A témával kapcsolatban elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy milyen gazdasági körülmények teremtették meg és tartották életben az illegális gazdasági aktivitásnak ezt a formáját? Kik voltak az informális piac szereplői, és mennyire volt része a csempészet a határhoz közeli településen lakók megélhetési stratégiájának? Itt most csupán röviden térnék ki az első és az utolsó témakörre, mivel ezekkel kapcsolatban jelenleg nekem is inkább kérdéseim, mint biztos válaszaim vannak. Az eddig feltárt forrásokból a legtöbbet a csempészakciók szereplőiről tudhatjuk meg.

Debrecen 19. századi gazdálkodásának, kereskedelmének igen gazdag szakirodalma van, különösen a regionális vásárközponttá válás (nagyvásárok), a vonzáskörzet és a kereskedelmi kapcsolatrendszer meghatározása gazdaságtörténeti és néprajzi megközelítések sokaságán keresztül hozott olyan eredményeket, amelyeket szinte elkerülhetetlen hivatkozni a helytörténeti irodalmon túl is.

Ezzel együtt sem állíthatjuk, hogy e területen minden kérdésre van valamilyen válaszunk, nincsenek olyan vonatkozások, amelyekben nem szükséges újrakutatni és újragondolni akár az eddigi kutatási eredményeket is.

Gyimesi Sándor a Debrecen történeti monográfiához készített tanulmányaiban felvetette a megkülönböztetés szükségességét a város kereskedelme és a városban zajló kereskedelem között, hiszen a debreceni kereskedők és más üzletemberek a város határait messze meghaladó regionális és távolsági kereskedelmi ügyletekben is érdekeltek voltak. De azt sem egyszerű megítélni, mit is tekinthetünk Debrecennek, ha a város területi szerkezetének (határainak és határhasználatának) alapvető sajátosságait ugyancsak sokrétű kutatási anyag révén jórészt ismerjük. A későközépkori magyarországi városi tér és területhasználat értelmezése/újraértelmezése talán a leginkább előttünk álló feladat. Ráadásul a 19. század közepétől zajlik az az átalakulás, amely a korábbi feudális kiváltságrendszer helyébe a szabad piaci viszonyok érvényesülését hozza, megváltoztatva a város gazdálkodásának, érdekviszonyainak alapvető keretrendszerét, de a város társadalmán belüli érdekviszonyokat és azok artikulációját is.

A városi tér újraértelmezésének a fontosságára/elkerülhetetlenségére itt példaként csupán arra hivatkozom, hogy a város talán legegyszerűbbnek tűnő népességszámának a megállapítása is rögtön bonyolulttá és megoldhatatlanná válik a térbeli dimenziók hangsúlyos vizsgálata nélkül.

A vasút Kecskemétet már a 19. század derekán összekötötte Szegeddel és a fővárossal. Évti-zedekkel később, 1922-ben Szeged akár 1 óra 40 perc alatt, de Budapest is legfeljebb 2 órányi vonatozással már elérhetővé vált a tehetősebb utazóközönség számára.1 A teherforgalom en-nél lényegesen lassúbb volt. 1926 nyarán Kecskemétről Bécsbe 24, Berlinbe már 64, Ham-burgba pedig átlagosan 99 óra alatt érkeztek meg a gyorsan romló zöldség- és gyümölcsszál-lítmányok.2 Ugyanakkor a külterületi árufelhozatalban kiemelkedő szerepet játszott a köz-pontba sugarasan befutó — egyébként általában rossz állapotú3 — úthálózat mellett például a Kecskemét–Bugac–Kiskunmajsa közötti keskeny nyomtávú, helyi érdekű vasútvonal is, ame-lyet 1928-ban nyitottak meg (Juhász 1998:227).

Az 1927/1928. évi áruforgalmi adatok segítségével feltérképezhető a város környező településekkel kialakított kereskedelmi kapcsolathálója (1. ábra). Megállapítható, hogy a Kecskeméttől északi, keleti és déli irányban fekvő Nagykőrös, Újkécske valamint Kiskunfé-legyháza önálló piacközpontokként funkcionáltak. Ezzel szemben délnyugat, nyugat és északnyugat felől egy jelentős vonzáskörzet alakult ki. A település áruforgalmi hálózatába Bocsa, Bugac, Izsák, Jászkerekegyháza és Lajosmizse is bekapcsolódott.

A tervgazdasággal foglalkozó magyarországi szakirodalom fókuszában mind a rendszerváltás előtt, mind az azóta eltelt időszakban elsősorban az ipari vállalatok vizsgálata állt. Az agrárium szereplőivel alig foglalkoztak annak ellenére, hogy éppen ezen a területen került sor először a piaci mechanizmusok részleges korrekciójára. A jelen tanulmány egyrészt arra keresi a választ, hogy miért éppen az agrárgazdaságban indult meg a piac rehabilitálása, s meddig jutott el ez a folyamat. Másrészt pedig azt vizsgálja, hogy a piac működéséről felhalmozódott agrárgazdasági tapasztalatok milyen hatást gyakoroltak az 1960-as évek gazdasági reformmunkálataira/ új gazdasági mechanizmus előkészítő munkálatai során.

Kísérlet a piac kiiktatására a Rákosi-korszakban
Az 1945-49 közötti időszakkal foglalkozó kutatók között a mai napig intenzív vita folyik arról, hogy mikortól is lehet egyértelműen szovjet típusú berendezkedésről beszélni Magyarországon. Annak megítélésében már konszenzus alakult ki, hogy a fordulat nem egyidőben következett be a politikai és a gazdasági életben. Ez utóbbi területen az 1948. március 25-én kiadott, a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemek államosításáról szóló minisztertanácsi rendelet hozott döntő fordulatot. (Pető 1998: 95-110.) Az államosítások révén lehetőség nyílt arra, hogy a piaci viszonyok kiiktatásával központilag irányított termelési és elosztási rendszerre térjenek át, ahol az állam tulajdonába került vállalatoknak kötelező tervutasításokkal előírták, hogy miből mennyit termeljenek. A szocializmus nagy előnyét abban jelölte meg a hivatalos ideológia, hogy a termelőeszközök magántulajdonának és a piacnak a felszámolásával lehetővé válik a népgazdasági méretekben való szervezettség, s ezáltal kiiktatódnak olyan problémák, mint a túltermelési válság, a munkanélküliség, stb. (Kornai 1993: 140-159.)

A szovjet típusú tervgazdaság Magyarországon az ipar és a nagykereskedelem területén már az első ötéves terv 1950. évi elindulása előtt életbe lépett. Más volt a helyzet a mezőgazdaságban, ahol az 1940-es évek végén a magántulajdonra épülő parasztgazdaságok voltak túlnyomó többségben. (Szakács 1998: 311-329.) Közgazdasági környezetük azonban a korlátozott piacgazdaság jegyeit mutatta. A háború utáni rendkívüli helyzetben ugyanis a koalíciós pártok – átmeneti időre tervezve – fenntartottak egy sor hadigazdasági intézkedést, közülük legfontosabbnak a mezőgazdasági termények és állatok kötelező beszolgáltatása bizonyult. A háború alatt bevezetett ún. Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer fenntartását 1945-46 folyamán azzal indokolták a kormányzati erők, hogy az agrárszférát ért háborús károk és a lecsökkent termelés közepette a közélelmezés, valamint a fegyverszüneti egyezményben vállalt jóvátételi és seregellátási kötelezettségek teljesítése csak így biztosítható. (Erdmann 1993: 7-20.)

Társadalmunk problémái közül figyelemre méltó a fiatalokat érintő problémák magas száma. Többek között a trágár beszéd, a korai szexualitás, a tinédzserterhesség, erőszak, bántalmazás, gyermekszegénység, magatartásproblémák, iskolakerülés, stb. (Jankó 2008).

A szociális munka igen szerteágazó különféle területen nyújt segítséget, s különféle célcsoporttal dolgozik: többek között gyermekekkel, fiatalokkal, szenvedélybetegekkel, hajléktalanokkal, tartós munkanélküliekkel, börtönből kikerült egyénekkel, időskorúakkal, fogyatékos személyekkel, stb. Napjainkban, a szociális szakmában a célcsoportok különböző okok miatt eltérő hangsúlyt kapnak (Máté - Gergál 2008). A problémák magas száma miatt számos szakma próbálja segíteni az integrációt a szocializáció területén, ebből egy tevékenység értelmezésére vállalkozom: az iskolai szociális munkára.

Arra keresem a választ, hogy az iskolai szociális munka miként integrálódhat és fejthet ki hatékony tevékenységet a jelenlegi társadalmi-gazdaság keretek között a segítő szakmák körében. Melyek az elengedhetetlen kellékei egy jól strukturált, hosszútávon fenntartható szociális szolgáltatásnak?

A kutatás alapját az adja, hogy az országban több helyen indultak sikeres kezdeményezések oktatási intézményekben arra, hogy iskolai szociális munka szolgáltatást nyújtsanak, mint például Székesfehérváron, Pécsett. Ezek az előzmények vezettek ahhoz, hogy Debrecenben is elinduljon egy modellprogram szervezése. A kezdeményezés egy innovatív modellprogramot hívott életre, melynek kísérleti szakasza 2012. júniusban zárult. Az Iskolai Szociális Munka Programban 20 szociális munka szakos, illetve szociális munka alapdiplomával rendelkező, de még hallgatói státuszban lévő hallgató 10 debreceni oktatási intézményben (5 általános- és 5 középiskolában) speciális önkéntes tevékenységet folytatott. Ennek jellemzője, hogy szaktudásuknak, képzettségüknek, érdeklődési körüknek megfelelő helyen tudnak önkéntes tevékenységet végezni. A program célja, hogy a felkészített szociális munka szakos hallgatók, heti négy órában, egy tanéven keresztül az általuk választott iskolában hatékony szociális munkát végezzenek, segítve a problémákkal küzdő fiatalokat. A módszerek között megtalálható az egyéni konzultáció, csoportos és közösségi szociális munka. A hallgatók a saját iskolájuk igényeit, szükségleteit és jellegzetességeit figyelembe véve állítják össze tevékenységüket. Programjukat folyamatosan bővítik, szükség esetén módosítják. Az itt nyert tapasztalatok hozzájárulnak a hallgatók szakmai fejlődéséhez, másfelől segítik a program továbbfejlődését.

Manapság egyre inkább munkáról és nem munkahelyről beszélünk, hiszen a munka térbelisége megszűnőben van. Nem határozható meg konkrétan a munka helye, és időkerete sem, mert a hangsúly a feladatokon és a feladatok elvégzésén van. Hála a fejlett technológia vívmányainak, sokaknak már ki sem kell mozdulniuk otthonaikból, hisz számítógép, internet és telefon segítségével végzik munkájukat (Kiss – Répáczky 2012).

Munka szempontjából megkülönböztetünk fizetett és nem fizetett munkát. Ha a munka fizetett, akkor a javak és szolgáltatások előállítása nem csupán alturista, belső késztetésből történik, hanem a tudatos pénzszerzésért. Legtöbb ember ezt a fajta „munkát” választja, hisz a pénz létszükségletté vált a mindennapi élethez.

Ugyanakkor előfordul, hogy a szolgáltatások előállítása ellenszolgáltatás nélkül történik, az egyén a közjót szolgálja, a tevékenységet szabad akaratából végzi, ami belső és/vagy külső indíttatású. Ekkor önkéntes munkáról beszélünk. Az önkéntességnek két típusát különböztethetjük meg. A régi típusú önkéntességre jellemző a szegényeken való segítés, a vallás, a hit fontossága, az erkölcsi kötelesség és a közösséghez tartozás, míg az új típusú önkéntességre a tapasztalatszerzés, a kihívás, a szakmai fejlődés, emellett fontos a szabadidő hasznos eltöltése, illetve új barátok szerzése is (Fényes - Kiss 2011b).

Egy felsőoktatásból a munkaerő-piacra lépő személy válaszút elé kerül, hogy melyik munkatípust is válassza, hosszú távon melyik lesz a kifizetődőbb, és ha már döntött is, rengeteg a munkaadó által előírt kritériumnak kell megfelelnie, hogy versenyképes tudjon maradni a már elismert, tapasztalattal rendelkező társai mellett. A munkáltatók szerint szükség van fiatal, frissdiplomás alkalmazottakra, hiszen ők azok, akik a legkorszerűbb tudással rendelkeznek. Ugyanakkor már a jelentkezés folyamán több hibát vétenek, mint egy régen diplomázott személy, és kevesen rendelkeznek olyan képességekkel, melyekkel fel tudnák magukra vonni a munkáltató figyelmét. Hiszen nem rendelkeznek elegendő gyakorlati tudással, elkötelezettséggel, a munka iránt tisztelettel és munkakultúrával. A legtöbb helyen, fontos legalább egy nyelv jó ismerete, a jó kommunikációs készség, az informatikai ismeretek, a nagyfokú munkaterhelhetőség, az önállóság, az elhivatottság, a motiváció és a készség a csapatmunkára. Mindezeknek azonban nagy kihívás megfelelni egy olyan frissdiplomás fiatalnak, aki még nem rendelkezik semmiféle munkatapasztalattal. Így sokan úgy próbálják orvosolni ezt a problémát, hogy már felsőoktatási tanulmányaik során munkába állnak, ezzel is megalapozva későbbi elhelyezkedési esélyeiket (Forgó et al. 2009).

Karl R. Popper tudományfilozófiájának alapjai részben egészen David Hume indukciós kritikájáig nyúlnak vissza. Ebből nő ki tudományos módszertana és társadalomkritikája, amelyben nagy része van a Hayek-féle szocializmus-kritikának is. Ahhoz, hogy a popperi módszertant a lehető legteljesebben megérthessük, először ezeket kell áttekinteni.

David Hume Értekezés az emberi természetről című művében fejtette ki, mit gondol az emberi tapasztalatról és az ok-okozati következtetésről. Hume (2006) szerint az ok-okozati következtetések logikusak, mivel sokszorosan megismétlődött eseményeken, tapasztalatokon alapulnak, de ez nem jogosít fel arra, hogy ismeretlen, meg nem tapasztalt dolgokra is kiterjesszük ezen okfejtéseinket.

Az ő példájával élve, az, hogy a tűz és a meleg fogalmai általában együtt lépnek fel, csak azt bizonyítja, hogy adott körülmények között a tűz meleg, de nincs okunk feltételezni, hogy a körülmények megváltozása esetén ugyanez a reláció fennállna. Ezen állítását megerősítendő, elméletét az érzelmekre és azok viselkedésére is kiterjesztette, amely így szerinte igazolja azok bonyolultságát és kiszámíthatatlanságát, míg ebből következően az ok-okozati feltételezés olyan érzelmekhez vezethet, mint például az előítélet. (Hume 2006: 399-402)

Popper valami egészen hasonlóra jutott, de ellentétben Hume-mal, következtetéseit saját környezetére, nem pedig az elvont érzelmekre terjesztette ki, majd továbblépett a filozófián azzal, hogy bár egy elméleti módszertannal rukkolt elő, azt mégis sikeresen tudta hasznosítani saját munkáiban.

A popperi módszertan alapja a tudományos bizonytalanság, az a meggyőződés, amely szerint sosem lehetünk biztosak az igazunkban. Popper korának tudományfelfogása ezzel élesen szemben állt, a jusztifikációs tudományfilozófia egyértelműen a bizonyíték, a demonstráció és a tapasztalat körül forgott, ez határozott meg minden tudományos elméletet.

Ahogy azt korábban Hume is kimutatta a filozófiában, a demonstráció aligha igazol többet annál, mint a fogalmak pillanatnyi, együttes megjelenését. Popper ezen a vonalon továbbhaladva kritizálta korának tudományfilozófiáját.