A Biharkeresztesi mikrotérségben végzett kutatás során (félig strukturált interjúk felvétele)
családos, jövedelmi szegénységben élő háztartásokat kerestünk fel, akik között feltűnő volt, hogy
többségében romákkal kerültünk kapcsolatba. A települési polgármesterek által megbecsült
roma lakosság aránya pedig kísértetiesen együtt mozgott a potenciális közmunkások arányával.
A települések korfáinak vizsgálata azt mutatta, hogy a „fiatalosabb” települések azok, amelyeket
a polgármestereik magasabb roma lakosságúra becsültek. A jelenségek közötti ok-okozati
kapcsolat lehetőségét alátámaszthatja számos korábbi empirikus kutatás is (Kemény 2004;
Molnár 2007). Ezek már korábban rámutattak a szegénység etnicizálódásának jelenségére
Magyarországon (Ladányi – Szelényi 2004). Az elméletet a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyében elvégzett 2007-es kutatás szintén megerősítette (Fónai és mtsai). A jelen tanulmány
célja, hogy az elvégzett kvalitatív vizsgálatok, a korábbi tanulmányok, valamint KSH és TeIR
adatok alapján megvizsgálja, hogy a Biharkeresztesi mikrotérség öt településén kimutatható-e
a szegénység etnicizálódása.

Számos társadalomtudományi diszciplínában megjelent paradigmaváltást kísérek nyomon,
amely elméleti és módszertani szempontok szerint is eltér az objektivitásra törekvő tudományos
szemlélettől. Az interpretatív társadalomtudomány elsősorban a jelentések vizsgálatával foglalkozik,
az értelmezés középpontjába a szöveget és a beszédet állítja. A társadalom tényei, melyeket
a dolgozatban konzekvensen „társadalmi jelentéses ténynek” nevezek, nyilvánosan, egymás
között, ti. interszubjektíven történnek. Tehát lehetőség adódik ezek értelmének és jelentésének
vizsgálatára anélkül, hogy különböző kérdőíves technikákkal a valóságról egy pillanatképet kellene
felvennünk, miközben azzal a társadalmi jelentések gazdagságát is szükségszerűen redukálnánk.
A dolgozatban ennek a diszkurzív szemléletnek a paradigmává válása mellett teszem le a
voksomat. Néhány szempontot bemutatva, kísérletet teszek e paradigma tudományos relevanciájára
bizonyítást nyerni. Cáfolom azokat a gyakori félreértelmezéseket, melyek szerint a szövegközpontú
szemlélet és voltakképpen a posztmodern tudományos gondolkodás mindössze irodalmi
próbálkozás, ami tagadja még a valóság puszta létezését is és minden korábbi tudást csupán
relativizál. Ehelyett nem többet és nem kevesebbet állítok, mint hogy a társdalom minden egyes
ténye jelentéssel bír, amelyeket narratívákon keresztül maga a nyelv közvetít.

 Az interszekcionalitást mint egyenlőtlenségi koncepciót, avagy egyfajta látásmódot 2014-ben már bemutattam a Metszetek Olvasóinak. Ebben a tanulmányomban arra vállalkozom, hogy az interszekcionalitásnak néhány elméleti megközelítését ismertessem, továbbá két szociológiai kutatáson keresztül felhívjam a figyelmet az interszekcionalitás alkalmazhatóságára. Az egyen­lőtlenségi dimenziókban bekövetkezett változásokon keresztül vázolom fel azt a jelenséget, mi­szerint erőteljesen áthelyeződik a fókusz a túlsúlyban lévő társadalmi nemek egyenlőtlenségéről a többszörös vagy halmozott diszkrimináció irányába. Számos feminista kutató foglalkozott és foglalkozik az egyenlőtlenségi dimenziók (főleg faj, osztály és gender) kapcsolatával. Fontos le­szögezni azonban azt, hogy az interszekcionalitásnak még ma sem létezik egységes meghatáro­zása. Rengeteg külföldi szakértő, kutató alkotta meg a saját definícióját az egyenlőtlenségi fak­torok metszéséről, ezekből jó néhányat kiemelek. Az elméleti megközelítések közül részletesebben írok a Choo és Ferree által használt elméleti keretről: bevonásközpontú értelmezés, kapcsolat/ folyamatközpontú modell, rendszerközpontú modell. A tanulmányban ismertetek két olyan szo­ciológiai kutatást is, amelyet az interszekcionalitás módszerével végeztek. Emellett pedig össze­foglalom, hogy miért is érdemes a kutatóknak alkalmazniuk az interszekcionalitást.

The aim of this paper is to describe power relations, doctor-patient relationships among the
many ongoing changes in health care from sociological point of view. This paper is based on
interviews with 17 people who work in various fields of health care. To conduct the interviews as
well as to write the paper, a number of concepts and theoretical approaches were resorted to:
Dominique Memmi’s ’delegated biopower’, Eve Bureau and Judith Hermann-Mesfen’s notion of
’contemporary patient’, François Dubet’s concept of institutional programme as well as results of
Hungarian health sociology. The main focuses of interest of the paper are role models in health
care, the characteristics and consequences of new doctor-patient relations, their manifestations
in Hungary as well as potentials of defencelessness and autonomy in Hungarian health care.

-

-

-

A demokrácia és a konfliktus viszonya politikaelméleti szempontból meglehetősen összetett.
Egyrészről, politika és konfliktus általános politikai tapasztalata ellenére a demokratikus rend
kontextusában a konfliktus hajlamos elveszíteni az értékét, szemben a konszenzussal vagy a
kompromisszummal. Másrészről, a konfliktusok politikai jelentőségének elismerése mellett sem
lehet lemondani az intenzitáshatárok értelmezéséről. Mindezek a kérdések egy eredendően
nyilvános politikai térben, a politika diszkurzív terében merülnek fel. Eme elméleti keretben a
konfliktus értelmezésének teoretikusan kitüntetett fogalma a vita. A tanulmány ezt három
teória körül végzi el. J. S. Mill rávilágít arra, hogy a vitára szükség van a politikai közösségben,
annak episztémikus és érzelmi funkciói vannak. Szabó Márton diszkurzív politikatudományának
is kitüntetett fogalma a vita, ami nemcsak a politika egyedi esete, hanem létmódja is. Szemben a
legtöbb kortárs, a politikát a kommunikáció felől értelmező elmélettel, a diszkurzivitást eleve
konfliktusosnak láttatja. A diskurzuselméleti hátterű Chantal Mouffe demokratikus agónról
beszél, a konfliktusokat értelmezi a demokratikus rend keretei között, felhíva a figyelmet az
identitások diszkurzív konstituálódásának demokratikus feltételeire. Elmélete az értékes
konfliktusok és azok demokrácián belüli határainak egyik teoretizálási kísérlete.

A kortárs politikaelméletben a rawlsi liberális konstruktivizmust az elmúlt években a politikai
realizmus elméletei vették kritikai össztűz alá. A realista liberalizmus egyik fő teoretikusa, John
Gray a társadalmi együttélés olyan neo-hobbesiánus modelljére helyezi a hangsúlyt, amely a
politikai élet alapvetően konfliktusos voltából indul ki; a társadalmi értékek és életformák
gyakorta előforduló összemérhetetlenségét feltételezi a modern multikulturális társadalmakban.
Az ilyen értelemben vett értékpluralizmus kontextusában a politikai realisták a modus vivendi
eszméjét fogalmazzák meg. Posztmodern elméletként a modus vivendi inkább egy pragmatikus
és eljárásaiban nyitott teória, szemben a deontológiai morális elvekre alapozott filozófiai
konstrukciókkal. A modus vivendi elméletének kidolgozói a társadalmi csoportok békés együttélésének
és a politikai közösség egy morális minimumának teoretizálására tesznek kísérletet. Az
elmélet nagy hiányossága azonban, hogy nem számol a demokrácia eszméjével, ami viszont két
okból is hasznos lehet a modus vivendi teóriájára tekintettel. Először is, a mai politikai rendszerek
elképzelhetetlenek, vagy minimum botrányosak, a demokratikus legitimáció valamely
formája nélkül. Másrészről pedig, számot kell vetnünk a különböző liberális projektek, úgy is,
mint a liberális multikulturalizmus kimerülésének. Az alkotmányos védelem mellett a demokrácia
védelme azzal is jár, hogy hogyan tud az egyes kultúrák és egyéb társadalmi csoportok között
egyensúlyt teremteni a modern társadalmakban. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy a
demokratikus legitimáció fogalmát a modus vivendi elméletének fényében világítsam meg.

A demokratizálódás Huntington által leírt harmadik hulláma során a várakozásokkal ellentétben
számos olyan politikai rendszer jött létre és maradt fenn tartósan is, amelyek a demokráciaelmélet
bevett keretei között nem voltak értelmezhetők. A nyílt autoriter rendszerek és a teljes
értékű demokráciák közötti „szürke zónában” található rezsimek leírására az uralkodó dichotóm,
teleologikus, valamint minimalista megközelítések nem voltak alkalmasak. Tanulmányunk
azokat az elméleti törekvéseket vizsgálja, melyek azokat a – hibrid rezsimnek nevezett – politikai
rendszereket elemzi, melyek az autoriter és demokratikus elemek kombinációját valósítják
meg. A megközelítések csoportosítása mellett rámutatunk azok elméleti és empirikus korlátaira,
valamint kitérünk a hibrid rezsimekről szóló irodalom és a liberális demokrácia fogalmának
összefüggésére is. Bár a hibrid rezsimek irodalma számos hiányossággal küzd, e megközelítések
eredményének tartjuk, hogy a politikai rendszerek közötti mozgás politikai feltételeit a korábbi
kísérletekhez képest realisztikusabban képes leírni.