Keresés

Keresési eredmények

• Neo-hobbesiánus demokrácia: A modus vivendi elmélete és a demokratikus legitimáció

  25-41

  Pap Milán

  Megtekintések száma:

  44

  A kortárs politikaelméletben a rawlsi liberális konstruktivizmust az elmúlt években a politikai
  realizmus elméletei vették kritikai össztűz alá. A realista liberalizmus egyik fő teoretikusa, John
  Gray a társadalmi együttélés olyan neo-hobbesiánus modelljére helyezi a hangsúlyt, amely a
  politikai élet alapvetően konfliktusos voltából indul ki; a társadalmi értékek és életformák
  gyakorta előforduló összemérhetetlenségét feltételezi a modern multikulturális társadalmakban.
  Az ilyen értelemben vett értékpluralizmus kontextusában a politikai realisták a modus vivendi
  eszméjét fogalmazzák meg. Posztmodern elméletként a modus vivendi inkább egy pragmatikus
  és eljárásaiban nyitott teória, szemben a deontológiai morális elvekre alapozott filozófiai
  konstrukciókkal. A modus vivendi elméletének kidolgozói a társadalmi csoportok békés együttélésének
  és a politikai közösség egy morális minimumának teoretizálására tesznek kísérletet. Az
  elmélet nagy hiányossága azonban, hogy nem számol a demokrácia eszméjével, ami viszont két
  okból is hasznos lehet a modus vivendi teóriájára tekintettel. Először is, a mai politikai rendszerek
  elképzelhetetlenek, vagy minimum botrányosak, a demokratikus legitimáció valamely
  formája nélkül. Másrészről pedig, számot kell vetnünk a különböző liberális projektek, úgy is,
  mint a liberális multikulturalizmus kimerülésének. Az alkotmányos védelem mellett a demokrácia
  védelme azzal is jár, hogy hogyan tud az egyes kultúrák és egyéb társadalmi csoportok között
  egyensúlyt teremteni a modern társadalmakban. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy a
  demokratikus legitimáció fogalmát a modus vivendi elméletének fényében világítsam meg.

• Trójai faló és fügefalevél: a populizmus szerepe a globális demokráciakrízisben és posztmodern autokráciákban

  30-61

  Benedek István

  Megtekintések száma:

  72

  Állításom szerint a populizmus lehet az a kapocs, amely segíthet megfelelőbb keretben értelmezni nem csupán a globális demokráciakrízist, hanem az új típusú autokráciák térnyerését és mindennapi működését. Az állítás alátámasztása érdekében előbb ezen jelenségek térhódításának jellegzetességeit vizsgáltam meg, majd a közöttük lévő kapcsolat természetével foglalkoztam, különös tekintettel az új típusú autokráciák stabilitásának vizsgálatára, amelyben érvelésem szerint a populizmus kulcsszerepet tölt be. A demokrácia és a képviselet egy autokratikus értelmezéseként felfogott populizmus, mint egy trójai faló, különösen nagy veszélyt jelent a demokráciákra, mindenekelőtt a homogénnek képzelt nép egységes akaratának és a közjó meghatározásának kisajátítására törekvő, megcáfolhatatlan morális képviseleti igénye miatt. Másfelől a populizmus az új típusú, formálisan ugyan többpárti választásokkal operáló posztmodern autokráciák számára a politikai versengés szisztematikusan eltorzított, így csupán korlátozott jellegét, valamint a rendszeren belüli újabb és újabb autokratikus tendenciák elfedését és legitimálását szolgálhatja. Mivel egy radikális, a modern autokráciákat idéző hatalmi fordulat túlságosan költséges lenne, a kvázi-demokratikus legitimációt biztosító manipulált, de többpárti választásokra és másfajta plebiszciter technikákra nélkülözhetetlen szerep hárul a posztmodern autokráciák számára, amelyekben a konszolidált politikai versenyt élet-halál harccá transzformáló és egyéb kognitív funkciókat ellátó populizmus központi szerepet tölthet be. Azaz a populista autokrácia – mint a posztmodern autokráciák egy paradigmatikus típusa – jelensége sokáig velünk maradhat, újabb és újabb feladatokat adva ezzel a működésükkel foglalkozó kutatók számára.