A tanulmány kísérletet tesz a partikuláris bizalom – vagyis az egyén legközvetlenebb hozzátartozói, barátai, személyes ismerősei felé érzett bizalmának – elméleti újragondolására. Ennek jegyében először is rámutat arra, hogy a szakirodalomban kétféle olvasat található a partikuláris bizalom jelenségét illetően. Ezek egyike valóban bizalomról értekezik, illetve arról, hogy az egyén szoros kötésű kapcsolatai felé érzett bizalma miként alapozza meg a mások, általában az embertársak irányában érzett bizalmát. Ebben az olvasatban a partikuláris bizalom minden más típusú bizalom eredendő forrása. A másik értelmezés a partikuláris bizalmat csoportjelenségként fogja fel, s azt hangsúlyozza, ha a társas érintkezések jellemzően zárt, a tagokkal kivételező csoportok keretei között zajlanak, akkor a szélesebb társadalmi együttműködések korlátokba ütköznek, az integráció-kohézió megreked, makroszinten pedig bizalmatlanság alakul ki. E két olvasat jól láthatóan ellentmondó, jelen tanulmány szerint azonban csak az egyiknek, mégpedig az előbbinek a mondanivalója koherens és konzekvens.