A nyugat-európai jóléti államok a 70-es évek közepétől fokozatosan erősödő gazdasági és társadalmi kihívásokkal szembesültek. Ezek hátterében egyfelől a mind nagyobb mértékben térhódító, s a kilencvenes évek elejére meghatározó szereplővé váló globalizáció, technikai modernizáció és a térség demográfiai szerkezetének átalakulása állt.

A globalizált világban a nemzethatárok kereti között működő jóléti államok az ellátó és szolgáltató rendszer, valamint a szociális jogok átformálása nélkül már nem képesek betölteni eredeti funkciójukat. A jóléti rendszerek átfogó reformja főként azért elkerülhetetlen, mert nem átmeneti válságtünetről van szó, hanem – a legtöbb elemző szerint (Pierson 1998, Scharpf 1999, Scharpf – Schmidt 2000, Pierson 2001) – a Bismarck által megalapozott és az eddig ismert jóléti állam alapvető működési elvei kérdőjeleződnek meg. A külső és belső kényszerek hatására – öregedő társadalom, csökkenő születési arányszámok, átalakuló családmodellek, változó szerepek a nemek között, a szolgáltatási szektor térhódítása az ipar rovására, az új „humánerőforrás kímélő” technológiák megjelenése stb. – egyfelől új és elmélyült egyenlőtlenségi viszonyok, másfelől az ezek kezelésére képtelen, folyamatosan romló anyagi és társadalmi helyzet alakult ki az egyes országokban. Mindezek következtében új utakat kellett találni a gazdasági és társadalmi kihívásokra és a posztindusztriális társadalom folyamatosan növekvő egyenlőtlenségi viszonyainak kezelésére.