Keresés
Keresési eredmények
-
Neo-hobbesiánus demokrácia: A modus vivendi elmélete és a demokratikus legitimáció
25-41Megtekintések száma:24A kortárs politikaelméletben a rawlsi liberális konstruktivizmust az elmúlt években a politikai
realizmus elméletei vették kritikai össztűz alá. A realista liberalizmus egyik fő teoretikusa, John
Gray a társadalmi együttélés olyan neo-hobbesiánus modelljére helyezi a hangsúlyt, amely a
politikai élet alapvetően konfliktusos voltából indul ki; a társadalmi értékek és életformák
gyakorta előforduló összemérhetetlenségét feltételezi a modern multikulturális társadalmakban.
Az ilyen értelemben vett értékpluralizmus kontextusában a politikai realisták a modus vivendi
eszméjét fogalmazzák meg. Posztmodern elméletként a modus vivendi inkább egy pragmatikus
és eljárásaiban nyitott teória, szemben a deontológiai morális elvekre alapozott filozófiai
konstrukciókkal. A modus vivendi elméletének kidolgozói a társadalmi csoportok békés együttélésének
és a politikai közösség egy morális minimumának teoretizálására tesznek kísérletet. Az
elmélet nagy hiányossága azonban, hogy nem számol a demokrácia eszméjével, ami viszont két
okból is hasznos lehet a modus vivendi teóriájára tekintettel. Először is, a mai politikai rendszerek
elképzelhetetlenek, vagy minimum botrányosak, a demokratikus legitimáció valamely
formája nélkül. Másrészről pedig, számot kell vetnünk a különböző liberális projektek, úgy is,
mint a liberális multikulturalizmus kimerülésének. Az alkotmányos védelem mellett a demokrácia
védelme azzal is jár, hogy hogyan tud az egyes kultúrák és egyéb társadalmi csoportok között
egyensúlyt teremteni a modern társadalmakban. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy a
demokratikus legitimáció fogalmát a modus vivendi elméletének fényében világítsam meg. -
Kormányzati legitimitás és az adómorál összefüggései a fiskális szerződésben: A kollektív szolgáltatások és a kormányzati kommunikáció esete
140-156Megtekintések száma:32Tanulmányom a Margaret Levi (1988, 1998) és Jeffrey F. Fimmons (2005) nevéhez fűződő fiskális szerződés elméletére építve vizsgálja az adómorál és a kormányzati legitimitás közötti kapcsolatrendszer természetét, mely a morális megfontolások, valamint az azokat befolyásoló kormányzati tényezők megismeréséhez is hozzájárulhat. A fiskális szerződés elmélete szerint ugyanis az adófizetők és a mindenkori kormány között egy hallgatólagos megállapodás áll fenn, mely a kormányt a kollektív szükségletekre reagáló szolgáltatások fenntartására, míg az állampolgárokat az ehhez való hozzájárulásra, az adók befizetésére kötelezi. Az adófizetés tehát önkéntes, de feltételekhez kötött. Tanulmányom e szerződéselméletből kiindulva érvel amellett, hogy a fiskális megállapodás az állampolgárok közösség iránt érzett felelősségében gyökerezik, mely az adófizetés során fellépő morális megfontolásaikat erősítheti fel. Az adófizetők és a mindenkori kormány között fennálló kétoldalú szerződés így a társadalmi felelősségvállalásban gyökerező adómorál jelentőségére világíthat rá.
-
Demokratizációs remények és aggályok: A népszavazás a magyar politikai diskurzusban 1985–1989
5-27Megtekintések száma:68A tanulmány azt vizsgálja, hogy az 1985–89 közötti időszakban, amikor a helyi és országos népszavazás részben általános kodifikációs kérdésként, részben konkrét kezdeményezések kapcsán a politikai rendszer egyik fontos témája lett, milyen diskurzus övezte a közvetlen demokrácia bevezetésének lehetőségét vagy veszélyét. A jogtudományi, pártállami, értelmiségi-közéleti és szélesebb társadalmi nyilvánosságbeli írások elemzése részben a közvetlen demokrácia szakirodalmában meglévő, részben saját szempontok mentén történik: a bevezetés időzítése, a várható előnyök és veszélyek mérlegelése, a népszavazások politikai eszköz-jellege, és a nemzetközi példák, azaz egyfajta mintakövetés megléte. A tanulmány fő megállapítása, hogy a népszavazás két eltérő értelmezésben volt jelen: az ellenzéki erők a pártállam feletti kontrollt, míg a pártállam főleg társadalmi legitimációja csökkenésének megállítását várta a népszavazás bevezetésétől, miközben a hétköznapi nyilvánosságban az egyébként igen jelentős demokratikus reformról nem zajlott érdemi vita.
-
Trójai faló és fügefalevél: a populizmus szerepe a globális demokráciakrízisben és posztmodern autokráciákban
30-61Megtekintések száma:31Állításom szerint a populizmus lehet az a kapocs, amely segíthet megfelelőbb keretben értelmezni nem csupán a globális demokráciakrízist, hanem az új típusú autokráciák térnyerését és mindennapi működését. Az állítás alátámasztása érdekében előbb ezen jelenségek térhódításának jellegzetességeit vizsgáltam meg, majd a közöttük lévő kapcsolat természetével foglalkoztam, különös tekintettel az új típusú autokráciák stabilitásának vizsgálatára, amelyben érvelésem szerint a populizmus kulcsszerepet tölt be. A demokrácia és a képviselet egy autokratikus értelmezéseként felfogott populizmus, mint egy trójai faló, különösen nagy veszélyt jelent a demokráciákra, mindenekelőtt a homogénnek képzelt nép egységes akaratának és a közjó meghatározásának kisajátítására törekvő, megcáfolhatatlan morális képviseleti igénye miatt. Másfelől a populizmus az új típusú, formálisan ugyan többpárti választásokkal operáló posztmodern autokráciák számára a politikai versengés szisztematikusan eltorzított, így csupán korlátozott jellegét, valamint a rendszeren belüli újabb és újabb autokratikus tendenciák elfedését és legitimálását szolgálhatja. Mivel egy radikális, a modern autokráciákat idéző hatalmi fordulat túlságosan költséges lenne, a kvázi-demokratikus legitimációt biztosító manipulált, de többpárti választásokra és másfajta plebiszciter technikákra nélkülözhetetlen szerep hárul a posztmodern autokráciák számára, amelyekben a konszolidált politikai versenyt élet-halál harccá transzformáló és egyéb kognitív funkciókat ellátó populizmus központi szerepet tölthet be. Azaz a populista autokrácia – mint a posztmodern autokráciák egy paradigmatikus típusa – jelensége sokáig velünk maradhat, újabb és újabb feladatokat adva ezzel a működésükkel foglalkozó kutatók számára.
-
A felsőoktatási kollégiumok változó világa: Közösségfejlesztés, avagy a PPP konstrukciókhoz igazodó üzemeltetés
79-108Megtekintések száma:412003–2011 között lezajlott felsőoktatási fejlesztés keretében létrejöttek a magán-, és a közszféra együttműködéséből származó felsőoktatási beruházások, az ún. PPP konstrukciók. Jelen cikk azt vizsgálja, hogy a PPP konstrukcióként felépülő kollégiumok miként szervesülnek a felsőoktatási térbe, illetve hogyan hatnak környezetük hasonló közfunkciókat ellátó intézményeire. Milyen válaszokat ad a tisztán közszféra, valamint a köz- és magánszféra együttműködéséből származó intézetirányítás – a public management és a private-public management – az átalakuló felsőoktatási környezet kihívásaira. Az adatok tizenhét vezetői interjún alapulnak, amelyben elemeztük a hallgatók hétköznapjait lényegileg meghatározó intézményi szereplők diskurzusait. Összességében elmondható, hogy a hallgatói önkormányzatiság átalakulása, és a hatékony üzemeltetésre való mind nagyobb igény következtében olyan strukturális erőtérbe kerültek a kollégiumok, amelyben a privát szféra logikája piacfüggőséget alakít ki és hatékonyan formálja saját képére a közszférát. A demokráciájára büszke kollégiumok olyan strukturális viszonyok közé kerülnek, ahol egyértelműen sodródnak nyíltan felvállalt stratégiai céljaikkal ellentétes irányba. Egyfelől a magánszféra mintáinak prioritásai, a ’tiszta, átlátható’ tér, a könnyebb és biztonságosabb üzemeltetés, másfelől a hallgatókról és az öntevékenységről kialakuló, reflektálatlan, normatív kép ellehetetleníti a kollégiumok felsőoktatási integrációban eddig betöltött szerepének folytatását. A vizsgált intézmények a hallgatókat a felsőoktatás szolgáltatásainak hotelszerű igénybevételére szocializálják. Ezért nem tekinthető meglepőnek a hallgatók alacsony intézményi azonosulása és részvételi hajlandósága a magán- és köztér kialakításában.
