Talán tőlem hallottak először debreceni egyetemi kollégáim – köztük a Metszetek
szerkesztői is – Youval Noah Harariról, az izraeli történészről, illetve magyarul is
megjelent könyveiről (Sapiens, Homo Deus, 21 lecke a XI. századról). Rám mély benyomást tett különösen első, és szerintem legjelentősebb könyve a Sapiens. Letagadhatatlanul tetszett szarkasztikus és önreflexív, könnyed és elegáns, provokatív, sőt
szemtelen mesélő stílusa, élvezetes olvasmányossága – no meg, elgondolkodtató okfejtése.
Ezzel együtt, Harari sztorija nem egy szokványos tudományos sikersztori, hanem
sokakat zavarba ejtő egyensúlyozás a tudományosság határvonalán, amely sajátos
mondandó és stílus korábban elképzelhetetlen, legfeljebb krimi és romantikus bestseller-szerzőkével összemérhető sikert hozott a példányszámokban szerzőjének.2
Azután kollégáim is elolvasták Harari könyveit, és ez jól érzékelhetően elgondolkodtatta, sőt zavarba is hozta őket. Amikor gyanútlanul, egészen más ügyben keresve őt, bementem tanszékvezetőm irodájába, és ott a Metszetek szerkesztői tartottak
szerkesztőségi ülést – egyszer csak valaki megszólalt, hogy nem lenne-e kedvem
röviden összefoglalni és megírni gondolataimat erről a „Harari-jelenségről”? Mivel
e jelenség engem is foglalkoztatott, könnyelműen rávágtam, hogy „miért is ne? Természetesen igen”. Meg is állapodtunk egy határidőben, ami már réges-régen elmúlt
– pedig gyakran gondoltam adósságomra. Azután meg, sok-sok töprengés után – hát
mégis megírtam…