Az ingázók „második otthonának” bemutatása, az ingázás, mint a Kádár-korszak egyik legmeghatározóbb társadalmi jelenségének kutatása kapcsán elkerülhetetlen. Különösen indokolt ez Szabolcs-Szatmár megyében illetően, amely térség különösen szorosan kapcsolódott a megyén belüli ingázás jelenségéhez. A korszakban megvalósuló összefonódó állami és vállalati szociálpolitika egyik fő célja, különösen az 1960-as évek első felétől, kétségkívül a munkásszállók által nyújtott kielégítő életkörülmény és kulturális szolgáltatások biztosítása volt. Míg a megyei politikai vezetés részéről az 1970-es évek elejétől, addig az egyik legtöbb ingázót foglalkoztató vállalat, a Szabolcs Megyei Állami Építőipari Vállalat számára már a hatvanas évek végétől prioritást élvezett az ötvenes évek eleje óta működtetett munkásszállók ügyét. A vállalati törekvések legfőképpen a megfelelő higiéniai körülmények kialakítása, valamint a kulturális lehetőségek biztosítása kapcsán mutatkoztak meg. A jelentős anyagi ráfordítás ellenére maradandó eredményt azonban nem sikerült elérni, aminek hatására a korábbi évtizedekben kitűzött vállalati célok az 1980-as években is prioritást élveztek.