Az ötvenes évek elején az egyetemi-főiskolai pártszervezetek legfőbb feladatai közé tartozott a hallgatóság soraiba „befurakodott ellenség” leleplezése, melynek érdekében igyekeztek rendkívül sok információt összegyűjteni a hallgatókról. A politikai megbízhatóság megítélése egyrészt az „osztályszármazáson” alapult, ezért az 1949-ben bevezetett új jelentkezési és törzslapok több tucat olyan kérdést tartalmaztak, amelyek a hallgatók és szüleik második világháború előtti és utáni vagyoni-jövedelmi helyzetéről, munkahelyéről, párttagságáról stb. érdeklődtek. Másrészt igyekeztek az indoktrináció valamennyi színterén, így a marxizmus- és oroszórákon, a DISZ rendezvényein stb. folyamatos állásfoglalásra, akár az uralkodó politikai diskurzustól is eltérő véleménynyilvánításra késztetni a hallgatókat. Maguk is erősen kételkedtek azonban abban, hogy vajon mennyire pontos ismereteket is képesek szerezni a diákok politikai nézeteiről. Az indoktrináció korabeli hatékonyságát feltérképező jelentések ugyanis rendre arról számoltak be, hogy az ideológiai ismeretterjesztés egyeseknek nem világnézetet, hanem praktikus tudást nyújt: a hallgatók jó része megtanul „marxista módon” beszélni.

A tanulmány dr. Czakó József, sebész főorvos, szanatóriumi és kórház-igazgató, egyetemi tanár életével, munkásságával foglalkozik, melyről nagyon kevés összefoglaló írás jelent meg eddig. Fontos orvostörténeti adatokat, igyekszik kihozni az ismeretlenség homályából és átmenteni az utókorra, melyek a Marosvásárhelyi Szanatórium létrehozásával, és az Erdélyben elvégzett első szívműtéttel, az új kórház megszervezésével, valamint a Marosvásárhelyen 1944-ben elindult magyar nyelvű orvosképzéssel kapcsolatosak. Szakirodalmi források és egyedi dokumentumok igénybevételével, valamint a szerző saját tapasztalatai alapján, a Czakó hagyatékra támaszkodva, menti át a fontos adatokat, mely által a múlt század eleji kisváros egészségügyi viszonyairól, új információkra és fontos részletekre derül fény.

Az 1912-ben megalapított Erzsébet Tudományegyetem 1914 őszén a jogi kar megnyitásával kezdte meg működését. A bölcsészeti karon csak 1918 elején, az orvosi karon 1918 őszén kezdődtek meg az előadások. A cseh légió 1919. január 1-én bevonult Pozsonyba, és innen kezdve kétségessé vált az egyetem további működésének lehetősége. 1919 szeptemberében a csehszlovák állam lefoglalta az intézmény valamennyi ingatlanát az Erzsébet Tudományegyetemen, így a bölcsészeti karon és orvosi karon megszűnt az oktatás.E karok tanárai és diákjai Magyarországra menekültek. A jogi karon még 1921 nyaráig tovább folyt az oktatás, majd e kart is bezárták. Az egyetem mint menekült tanintézet, a kolozsvári, ugyancsak menekült egyetemmel együtt Budapesten folytatta tevékenységét. 1923-ban az egyetem végleges helyét Pécs városában nyerte el.

A Debreceni Magyar Királyi Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1921-ben indult az orvosképzés. Az Elme- és Idegkórtani Klinika az akkori Magoss György téren (a jelenlegi Bem tér) kezdte meg működését 1921-ben Benedek László vezetésével. A klinika 1927-ben költözött be új épületébe a Nagyerdőre. Benedek Lászlót 1937-ben Somogyi István, majd 1938-ban Sántha Kálmán követte. Sántha fő érdeme az idegsebészeti eljárások meghonosítása, az idegsebészeti osztály kialakítása volt. Koholt politikai vádak alapján elítélték, s 1951-ben Balassagyarmatra száműzték. Bár 1956-ban rehabilitálták, a debreceni klinikára már nem tudott visszatérni. Míg Sántha Balassagyarmaton dolgozott, a klinikát Rusz Sándor vezette.1957 és 1967 között Juhász Pál lett a klinika igazgatója, aki neurosis osztályt és EEG laboratóriumot létesített. 1969-ben Molnár László kapott megbízást a klinika irányítására. Felismerve, hogy a stroke népbetegség, Molnár Professzor cerebrovascularis osztályt létesített Európában másodikként. Molnár professzort Csiba László követte, aki 1992 és 2017 között irányította a klinikát. Vezetése idejére tehető a Neurológiai és Psychiatriai Klinika szétválása 1992-ben, valamint a Neurológiai Klinika átköltözése az Auguszta telepre 2007-ben. Csiba Professzor kiváló stroke központot alakított ki, elévülhetetlen érdeme volt a reperfúziós eljárások meghonosításában. Jelenleg a Neurológiai Klinikát Oláh László vezeti.

Az írás Kettesy Aladár debreceni szemészprofesszorról emlékezik meg azon alkalomból, hogy éppen 100 esztendővel ezelőtt vette át – eleinte megbízottként – a debreceni egyetemi szemklinika vezetését. A gyógyító- és tudományos munkában elért eredmények mellett felvillannak a visszaemlékezés felvillantja a professzor egyéniségét és hangsúlyozza a hazai szemészet történetében betöltött nagy jelentőségét.

Mitrovics Gyula művészetek iránti intenzív érdeklődése és a Sárospatak-Debrecen tengely mentén kiformálódott protestáns identitás jelentette az alapot és keretet ahhoz a nagy ívű pályához, amelyet a pataki tanárcsalád gyermeke a XX. század első felének Magyarországán befutott. Első publikációinak sikere, pozitív visszhangja egy művészettörténészi pálya vagy esztétakarrier reményére jogosították fel a törekvő ifjú tanárt, de az „újszülött” debreceni egyetem bölcsészkarának érdekei más irányt szabtak tudományos érdeklődésének: így a neveléstudomány felé fordult a figyelme, amelynek 1917-ben magántanára, majd 1918-ban nyilvános rendes egyetemi tanára lett. Ettől kezdve párhuzamosan foglalkozott az esztétikával és a pedagógiával, 1941-es nyugdíjazásáig ő gondoskodott az itt tanuló bölcsészhallgatók neveléselméleti, neveléstörténeti és pszichológiai ismeretekkel való felvértezéséről. Mitrovics az 1940/41-es tanévben, közvetlenül a nyugdíjba vonulása előtt töltötte be az egyetem rektori tisztét. Vezetői magatartását az óvatos kompromisszumok keresése jellemezte, de az adott időszak nem is nagyon engedett mást a számára. Az ő rektorsága alatt kellett feladnia az egyetemnek a természettudományi tanszékeit, de a nem kevés diplomáciai érzékkel megáldott rektor elért annyit, hogy szakelőadók alkalmazásával folytatódjon a megszüntetett tanszékek tárgyainak előadása. Mitrovics Gyula sorsa nyugdíjasként vett igazán tragikus fordulatot: 1949-ben – némi sugalmazásra – lemondott akadémiai levelező tagságáról, majd az ötvenes évek közepén elhagyta Magyarországot. Az egykori debreceni pedagógiaprofesszor Stuttgartban töltötte utolsó éveit, ott is hunyt el 1965-ben. 

Bognár Rezső a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerezte diplomáját és Zemplén Géza mellett dolgozott 1950-ig a műegyetemi Szerves Kémiai Intézetben. 35 éves korában már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Már akadémikusként kerül Debrecenbe, aholis az Egyetem éppen alakuló Természettudományi Karának Szerves Kémiai Intézetét szervezte meg. A debreceni négy évtizedes működése messze túlterjedt az intézet falain, hiszen kétízben is, összesen öt tanéven keresztül az egyetem rektora, és ugyancsak két ízben hét tanévben rektorhelyettese volt.Különösen jelentős szerepe volt abban, hogy a Debreceni Akadémiai Bizottság 1976-ban megkezdhette működését és székháza épült Debrecenben.

A kötet alapos elemzést ad arról – a téma részletes történeti és filozófiai hátterét is jól megvilágítva –, hogy a 21. század felsőoktatásának milyen fő irányvonalak, elvek és módszertan mentén kellene újjászerveződnie, hogy mely gyakorlatokat, szemléletet és módszereket kellene radikálisan újragondolni, illetve, hogy a szerzők meggyőződése szerint melyek azok a változások, amelyek nem csak alátámasztják, de már meg is követelik a radikálisan új szemléletmód alkalmazását a felsőoktatásban.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen az alapítástól, 1635-től folyamatosan vezetett anyakönyvek, majd a rektori és a dékáni hivatalokban keletkezett iratok és jegyzőkönyvek tárolása a 20. század elején már nagy kihívások elé állította az intézményt. 1948-tól a papírtakarékosság jegyében kiadott selejtezési rendeletek és utasítások, valamint az 1950-ben megjelent levéltári rendelet értelmében nagyarányú iratselejtezési munkák kezdődtek, az ezek után megmaradt iratokat pedig a Magyar Országos Levéltár részére adták át. Az 1635 és 1900 közt keletkezett iratokat 1951-ben szállították el az egyetemről. 1952-től a selejtezések mellett a Magyar Munkásmozgalmi Intézet számára is át kellett adni iratokat, így az 1900 után keletkezett iratoknak csak a töredéke került be végül az Országos Levéltárba 1953 és 1955 között. 1956 novemberében egy belövés következtében az Országos Levéltárban tűz ütött ki, és az egyetem összes beszállított irata elpusztult. Az 1948 és 1956 közti időszakban az Eötvös Loránd Tudományegyetemet pótolhatatlan veszteség érte, hiszen óvatos becslések szerint körülbelül 2500 iratfolyóméter anyagából mindössze 20 iratfolyóméter maradt meg, és ezzel nemcsak iratait, de múltjának nagy részét is elvesztette.

Erdős Károly (1887–1971) az egyháztörténet tanáraként kezdte tanári és tudósi pályafutásátés a debreceni Református Kollégium egyháztörténeti tanszékén. Miután a Hittudományi Kar az 1914-ben működni kezdő egyetem részévé vált Erdős a református egyház Lelkészképző Intézetének tanára, majd igazgatója lett. 1929-től a Tisza Itsván Tudományegyetem újszövetségi tanszékére nevezték ki professzornak. Egyetemi tanárként, reofrmátus lelkészként nagy szolgálatokat tett a városnak és Egyházának, mind tanári, mind tudósi munkájával. 1949 után a Református Teológiai Akadémi tanára lett.

Hüttl Tivadar – akinek apja sikeres porcelángyáros volt – a Budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát és az ottani I. Sebészeti Klinikán dolgozott Verebélӱ Tibor professzor mellett. 1921-ben megbízták a debreceni Sebészeti Klinika vezetésével, majd egy év múlva igazgató-professzor lett. Klinikáján fül-orr-gége, sztomatológia, urológia, traumatológia, ortopédia, stb. részlegeket szervezett, amelyekből később önálló klinikák lettek. Jelentős tudományos iskolát teremtett, szerte a világból jöttek hozzá tanulni. Az 1939-40-es tanévben a debreceni Tisza István-Tudományegyetem rektora volt és 1939-1944 között az egyetem képviselője a magyar Országgyűlés Felsőházában. 1944-ben Budapesten ragadt a háború miatt és visszatérte után megfosztották professzorságától mondvacsinált okokkal és átlátszó kirakatperben. 1951-től 1955-ös haláláig a budapesti Országos Onkológiai Intézet főorvosa volt.

Domborművet avattak fel a Debreceni Egyetem Traumatológiai Tanszék folyosóján a tanszékalapító Záborszky Zoltán (1927-2020) emlékére. Dr. Záborszky Zoltán 1987-1993-ig volt a Tanszék vezetője, de nyugállományba vonulása után professzor emeritusként 2016-ig aktív maradt. Következetes orvosi tevékenységét, lelkes oktatói munkásságát, precizitását, jóindulatú szigorát mindenki tisztelte. Az intézet munkatársai és a Tanszék munkáját segítő Alapítványok adományaiból készült el a Záborszky Professzor úr mosolygó arcát megörökítő dombormű.

TANKÓ BÉLA, 1905-1974 A BIOKÉMIAI INTÉZET ALAPÍTÓJA című könyv szerkesztője Virágos Márta a professzor teljes életművéről ad részletes képet. A kötet ismertetését Aradi János a professzor tanítványa és munkatársa készítette.

A tanulmány a Budai Jezsuita Akadémia (1713-1777), a Pesti Piarista Bölcsészeti Líceum (1752-1784) és a rövid ideig fennálló Pesti Jogi Szakiskola (1756-1771) forrásait, történetét, hallgatóit, oktatási színvonalát és látogatottságát mutatja be. Ezek olyan eddig alig ismert, 1777 előtti, budai és pesti felsőoktatási intézmények, amelyek megalapozták a főváros területén a későbbi felsőoktatás felvirágzását.

A hazai mezőgazdasági szakoktatás történetében 2018 két jelentős évfordulóval írta be magát a történelem aranykönyvébe. Mosonmagyaróvár születésének bicentenáriumát, Debrecen pedig fennállásának másfél évszázadát ünnepelte. A két felsőoktatási intézményt más-más szempontok hívták életre. Amíg Óvár magánkezdeményezésre nyitotta meg kapuit, addig Debrecenben a helyi gazdatársadalom volt a hajtóerő, amihez szorosan kötődött az anyanyelvi oktatás elfogadtatása a bécsi udvarral. Az idő később igazolta, hogy a magyar nyelvű oktatás egyik intézménynél sem ment a szakismeret rovására. El kell ismerni, hogy Magyaróvár adta a szakképzés terén az első nagy tanári kart, de Debrecen is hamarosan kinőtte magát a szakképzés fellegvárává. A Földművelésügyi Minisztérium tanárcserékkel  oldotta meg az esetleges színvonalbeli eltéréseket. Ennek is köszönhető, hogy egyes tanáregyéniségek mind a két helyen lehetőséget kaptak oktatásra. Összeállításunkban – ízelítőként – kiválogattunk néhány jelentős, nagyformátumú személyiséget, akiket mind a két egyetemi kar „magáénak” vall.

A Kecskeméti református Jogakadémia történetéről készült könyv recenziója

Csűry István a magyar könyvtárügy egyik legműveltebb, széles körű szakmai felkészültséggel rendelkező, problémaérzékeny és az új törekvések iránt hallatlan fogékonyságot tanúsító, kezdeményező munkása volt. Csűry István első és egyetlen munkahelye volt a debreceni Egyetemi Könyvtár, ahol mintegy évtizedes gyakorló könyvtárosi munka után 1956-tól haláláig igazgatóként működött és emelte második nemzeti könyvtárrá az intézményt. A tanulmány számba veszi azokat a könyvtái területeket, ahol Csűry István alapvetően új eredményeket ért el.

1918 őszén 23 állami fenntartású felsőoktatási intézmény működött Magyarországon. Ezek közül három-négy hónap múlva 10 az új határokon kívülre került. Az ugyancsak működő 23 római és görög katolikus tanintézet közül 12 az utódállamok területéhez került. Ide nem számítottuk bele a szerzetesrendek által fenntartott felsőfokú intézményeket. A 13 egyéb felekezetekhez tartozó intézet közül 7 jutott az új határokon túlra. Vagyis az 1918 őszén létező összesen 59 intézményből 29 került el Magyarországtól. Gyakorlatilag a felsőoktatási intézmények fele, amelyekre korábban annyi fejlesztést fordított a magyar állam, elveszett.

Az 1635-ben alapított Nagyszombati Egyetem Magyarország első, máig folyamatosan működő univerzitása. Jogutódja a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egyetem levéltári forrásainak jelentős része elpusztult az 1956-os forradalom idején a Magyar Országos Levéltárban keletkezett tűzben. Ezért nagyon nehéz összeállítani az első magyar egyetemen tanult hallgatók listáját. A közelmúltban, Esztergomban új, eddig nem ismert források kerültek elő az egyetem növendékeiről. Ebben a cikkben összefoglaljuk azokat az eredményeket, amiket az új dokumentumok alapján elmondhatunk az egyetem bölcsészeti és teológiai karán tanult személyekről. Vizsgáljuk az egyetem vonzáskörzetét, a hallgatói létszám alakulását korszakonként, továbbá a hallgatóság társadalmi rétegződését és nemzetiségi összetételét, a külföldi és belföldi diákok arányát.

A Magyar Rektori Konferenciát felsőoktatásunk erősödő önszerveződése és érdekeinek hatékony képviselete jegyében hozta létre 1988-ban 19 egyetem rektora. Az MRK meghatározó szerepet vállalt és játszott felsőoktatásunk rendszerváltásában, autonómiájának, társadalmi szerepének erősítésében, az első felsőoktatási törvény előkészítésében, annak megvalósításában. Működésének kereteit, tevékenységének hatását és eredményességét a továbbiakban részben saját törekvései, részben a mindenkori kormányzat által biztosított vagy korlátozott keretek alakították. Az utóbbi időkben az MRK szerepe és súlya mind a radikálisan változtatott hazai, mind a mérvadó nemzetközi felsőoktatási térben erősen mérséklődött, jóllehet aktív szerepvállalása intézményeinknek, a tudománynak, társadalmunknak is fontos lenne: az egyetemek hangját mindenütt hallatni és hallani kell.

Az eperjesi jogi akadémiát 1862-ben alapították újjá, és az iskola ezzel a felvidéki családok fontos képzőhelyévé vált. Az I. világháború során az oktatást sokszor megzavarták az elszállásolt katonák, és nehézséget
okozott a harcoló oktatók helyettesítése. A háború után, de még Trianon előtt szóba került az iskola Miskolcra telepítése. Eperjes csehszlovák megszállása után (1918 decembere) és a jogi képzés betiltása után az iskolát
márciusban Miskolcra költöztették, ahol az ősszel megkezdődhetett az oktatás.

A külföldi egyetemjárás, a peregináció történetének kutatása Európa valamennyi nemzete számára fontos téma. Az európai centrum, azon országai, ahová irányult a peremvidékekről az egyetemjárás, elsősorban befogadó egyetemekkel rendelkeztek, és számukra fontos saját kapcsolataik és vonzáskörzetük vizsgálata. Ez elsősorban az itáliai, francia és német egyetemek esetében jellemző. Ugyanakkor ők is vizsgálják saját egyetemjárásukat a centrum más régióival kapcsolatosan. Az Európa északi, keleti és déli végein található országok egy részének viszonylag korán alakultak saját egyetemei, de mégis nagy számban küldtek diákokat a centrum országok egyetemeire, így ennek kutatása számukra is fontos. Például a spanyol és portugál történetírás számára fontos kérdés a francia és itáliai egyetemjárás vizsgálata. Skandinávia és Közép-Európa régebbi államaiban ugyan viszonylag korán létrejött egy-egy univerzitás, de ezek működése nem volt állandó, így e nemzetek értelmiségének döntő többsége külföldi egyetemeken nevelkedett. A 19-20. században függetlenné vált kisebb európai államokra mindez fokozottan igaz, így számukra még inkább fontos nemzeti értelmiségük kialakulásának vizsgálata. A tanulmány e kérdéseket tárgyalja bemutatva az e témakörben végzett kutatásokat.

Kiadványok a Debreceni Református Kollégium Fennállásának 475. évfordulója tiszteletére IV. kötet.Sorozatszerkesztő: Győri L. János A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Kiadása,

Bár az alcím pontosan kijelöli, és időben is körülhatárolja a kötet témáját, szerkesztők mégis szokatlan műfaji megjelölést adtak neki, amikor egészét a meglehetősen kötetlenül értelmezhető műhelytanulmányok kategóriájába sorolták. Magyarázatot a kötet előszavában szolgáltatnak.

A magyar történettudomány sarkalatos állítása, miszerint az 1635. évi nagyszombati egyetemalapítás csupán császári jóváhagyást nyert. VIII. Orbán pápa az orvosi és jogi kar hiánya miatt megtagadta a megerősítést. Jelen tanulmány azt bizonytja, hogy az Apostoli Szentszék és így a kánonjog oldaláról is, előzetes felhatalmazás révén intézményspecifikusan biztosítva volt az elismerés Pázmány Péter esztergomi érsek 1635. évi alapítása számára. Kimutatásra kerül, hogy az 1635. május 12-ei egyetemalapítás azonnali pápai megerősítésének elmaradása a jezsuita rend vezetésének kifogásaira vezethető vissza.  Igazolást nyer továbbá, hogy a római Kúria részéről a Pázmány-i alapítás ünnepélyes megerősítése valójában nem az intézmény kétfakultásos, hanem sokkal inkább jezsuita jellege miatt maradt el. Az okokat a középkori alapítású egyetemek és a kolduló rendek a korábbinál hathatósabb érdekérvényesítésében, illetve a Jézus Társaság fokozatos térvesztésének megkezdődésében találhatjuk meg. Az utólagos szentszéki megerősítés, az egyetemi kiváltságok bulla formájában történő adományozásának elmaradása ellenére az 1635. évi alapítás azért mehetett végbe pápai hozzájárulással, mert Pázmány 1632 májusában, római követjárása során brévében kapott – előzetes – egyetemalapítási felhatalmazást VIII. Orbántól.

Hankiss János professzor életművének nem csak terjedelme, hanem kivételes változatossága is lenyűgöző. Megfér benne a francia és a magyar irodalom kutatása a megújuló francia komparatisztika szellemében, de a két világháború között oly sok vitát kiváltó nemzetkép problematikája is. A Debreceni Szemle és a Debreceni Nyári Egyetem egyik alapítója, a Bölcsészettudományi Kar dékánja és az 1944/45-ös tanévben a Debreceni Egyetem rektora. Hankiss János olyan professzor volt, akit nem elégített ki az oktatás maga, érdeklődése ennél jóval szélesebb körű volt és szívesen kalandozott el a kultúra egyéb területeire is, mint a zene vagy az írás és a szó legnemesebb értelmében a népművelés.