A tanulmány azt vizsgálja, hogy Indonézia őshonos közösségei milyen fontos szerepet játszanak a környezetgazdálkodásban, a generációkon átörökített helyi bölcsesség alapján. A kutatás módszere leíró kvalitatív vizsgálat. Az adatok szakirodalmi áttekintés révén kerültek összegyűjtésre. Az alkalmazott módszer a leíró kvalitatív elemzés, amelyet különböző társadalmi, antropológiai és környezeti elméletek segítségével vizsgáltunk. Ezek az elméletek rávilágítanak a társadalmi normák, az ökológiai tudás és a környezeti fenntarthatóság szoros kapcsolatára. A szakirodalmi vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy Indonézia különböző őshonos közösségei fenntartható ökológiai rendszereket alkalmaznak hagyományos természetvédelmi gyakorlatokon keresztül. Ilyen például a subak öntözőrendszer Balin, a sasi szabályrendszer a tengeri és szárazföldi erőforrások védelmére Malukuban, valamint a válogatás nélküli fakivágás tilalma Waerebóban és a Baduy közösség körében. Ezek a rendszerek kulturális és spirituális értékeken alapulnak, amelyek az ember és a természet közötti egyensúly fenntartását hangsúlyozzák. Az őshonos rendszerek folytonosságát azonban számos kihívás fenyegeti, például a modernizáció, a természeti erőforrások kizsákmányolása, valamint a földhasználati politikák változása és a tengeri környezetszennyezés. Ezért a tanulmány kiemeli a jogi védelem és az inkluzív politikák fontosságát, amelyek elismerik az őshonos közösségek jogait a környezetgazdálkodásban. A helyi bölcsesség integrálása a modern természetvédelmi politikákba stratégiai lépést jelent a fenntartható fejlődés elérése érdekében, az őshonos közösségek részvételére alapozva. A kutatás hozzájárul a társadalmi, kulturális és környezeti tudományok területének megértéséhez.