Keresés

Publikált ez után
Publikált ez előtt

Keresési eredmények

  • Felföldy Lajos (1920–2016)
    3–25
    Megtekintések száma:
    121

    Felföldy Lajos (1920–2016) magyar botanika és hidrobiológia egyik legsokoldalúbb és legeredetibb egyénisége volt. Pályáját Soó Rezső irányításával kezdte, 1938 és 1946 között aktívan részt vett a debreceni és 1941–1942 között a kolozsvári Tudományegyetem Növénytani Tanszékén folyó geobotanikai kutatásokban. Számos tudományterületen maradandót alkotott. A légszennyezésnek az epifiton zuzmókra gyakorolt hatását vizsgáló kutatásai (1942) világviszonylatban is az elsők közé tartoznak. A Raunkiaer-féle növényi életforma-rendszeren belül elkülönítette a kétévesek (Hemitherophyta) életforma-típusát az egyévesekétől (1942). Úttörő szerepet játszott Magyarországon a vadon élő növényfajok citológiai (kariológiai) vizsgálatában (1947–1949). Foglalkozott növényélettannal (1951–1959), vizekben folyó primer produkcióval és algatenyésztéssel (1958–1960). 1972-ban életre hívta és 1990-ig szerkesztette a Vízügyi Hidrobiológia sorozatot. Megalapozta a magyarországi vízminőség-védelmet, amely a mai napig meghatározza a magyar hidrobiológusok szemléletét. 14 és 89 éves kora között legalább tízezer herbáriumi lapot gyűjtött. Nyugdíjba vonulása után a MTM Növénytár és az ELTE Füvészkert herbáriumi anyagának rendezésével, revíziójával foglalkozott, aktívan részt vett az Új Magyar Füvészkönyv elkészítésének munkálataiban. Munkáira egyszerre jellemző a természet iránti mély tisztelet, az elméleti megalapozottság és a gyakorlatiasság.

  • A Gagea minima és a Dictamnus albus újrafelfedezése a Dél-Tiszántúlon, valamint további florisztikai adatok az Alföldről
    304–316
    Megtekintések száma:
    135

    A szerzők a 2011 és 2017 közötti időszakban az Alföldről gyűjtött floriszti­kai adataik közül az érdekesebbeket adják közre. A cikkben 49 faj, illetve hibridfaj előfordu­lását, élőhelyi körülmé­nyeit, esetenként a térségből ismert történetét mutatjuk be. További 13 faj esetében – azok természet­védelmi jelentősége miatt – a Magyarország edényes nö­vényfajainak elterjedési atlaszához (Bartha et al. 2015, a továbbiakban: „Flóraatlasz”) meg­jegyzések nélküli kiegészítéseket is közlünk. A tárgyalt adatok többsége a Gyula, Békéscsaba és Doboz térségében elterülő keményfás ligeterdőkből származik, emellett további szór­ványadatokat közlünk az Alföld számos pontjáról. Eredményeink közül legjelentő­sebbek a Dél-Tiszántúlról kipusztultnak vélt Dictamnus albus, illetve az „elfeledett” Gagea minima újra­felfedezése. Emellett több, az Alföld, illetve az adott közép- vagy kistáj flórájára új (pél­dául Draba muralisNicandra physalodesCystopteris fragilis), illetve regionálisan veszélyez­tetett faj adatát (például Inula heleniumOphioglossum vulgatum) ismertetjük. Bemutatunk továbbá ritka gyomnövényeket (pél­dául Calepina irregularisCardamine impatiens), terjedő­ben lévő adventív fajokat (Chorispora tenellaEuphorbia maculataPhytolacca americanaPh. esculentaSicyos angulata), illetve az adott térségben feltűnően alultérképezett fajokat (pl.: Loranthus europaeus, Arabis hirsuta, Rumex confertus).

  • Magyarországon előforduló idegenhonos tóalma (Ludwigia) fajok taxonómiai revíziója
    153–164
    Megtekintések száma:
    213

    A dísznövényként kedvelt trópusi tóalma fajokat Magyarországon már az 1920-as évek­től kezdődően ültették egyes melegvizes forrásokba. Ezek több helyen elvadultak, illetve néhány esetben in­vázióssá váltak. A hazánkban talált fajokat egyes munkák eltérő neveken közölték, az egyes helyeken lé­vő populációk faji azonosítása sem történt meg. Herbáriumi és terepi vizsgálataink során világossá vált, hogy Magyarországon az adventív tóalmáknak 3 fajuk található meg. A Ludwigia repens bár élőhelyein szór­ványosan fordul elő, ezt a fajt ültetik leggyakrabban. Állományait az ország több pontján is meg­ta­lál­tuk. Bár a faj kivadul és egyes helyeken önfenntartó populációkkal rendelkezik, terjedése mégsem okoz prob­lémát. A L. grandiflora a 2000-es évek elején jelent meg hazánkban. Napjainkban 3 helyen fordul elő és mindegyik lelőhelyén nagymértékű terjedése figyelhető meg. A hozzá hasonló L. peploides a kö­zel­múlt­ban került elő az ország két pontjáról. Egyelőre csak kis állományokban található meg, így meg­ho­no­so­dá­sá­nak jellege csak évek múltán lesz értékelhető. A korábban Egerből közölt L. alterniflora, hazai elő­for­du­lá­sára nincs bizonyíték, így javasolt törlése a hazai flórából.

  • Palkó Sándor (1959–2002) emlékezete
    179-186
    Megtekintések száma:
    109

    Palkó Sándor (1959–2002) a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság első Zala megyei felügyelője volt. Bár madarászként tett szert országos elismertségre, botanikusként is számos florisztikai adattal bővítette tudásunkat, mégis elsősorban aktív természetvédelmi munkássága miatt emlékezünk rá főhajtással. Természetvédők tucatjait indította útnak, elhivatottsága magával ragadta az arra fogékonyakat. Az általa megszervezett Fenékpusztai Kutató- és Gyűrűzőtábor az ország egyik legjelentősebb vonuláskutató bázisává és természetvédelmi táborává vált.

  • Adatok a színes békaszőlő (Potamogeton coloratus) hazai előfordulásához
    77–83
    Megtekintések száma:
    128

    Az európai elterjedésű színes békaszőlő (Potamogeton coloratus) a földrész egyik ritka és veszélyeztetett faja. Hazánkban korábbi adatai főként termálvizes és karsztvizes források kifolyóiból származnak. A bauxitbányászat következtében ezek a Dunántúli-középhegység peremén lévő források elapadtak, a faj a 20. század utolsó évtizedeire eltűnt Magyarországról. A bányászat felhagyását követően a karsztvizek a legtöbb helyen újra felszínre törtek és a faj a korábbi élőhelyein ismét megjelent. A növényt1999 és 2016 között 18 lelőhelyről sikerült újra kimutatni, ezek jelentős részén már az 1900-as évek elején és közepén is gyűjtötték. A színes békaszőlő legtöbb előfordulása a karsztforrásokból került elő, de ezek környékén mesterséges és természetes tavakban is megtalálható.