A gazdasági és pénzügyi döntések meghozatalában nagy szerepet játszanak a gazdasági szereplők viselkedési sajátosságai, amelyek nem illeszthetőek be a hagyományos racionális viselkedést feltételező elemzési keretbe. A racionális, kvázi-racionális és irracionális aktorokra épülő modellek a korábbinál pontosabban és megbízhatóbban írják le a valós folyamatokat, és így a gazdasági döntések hatásfoka is javulhat. A pénzügyi viselkedéstan gondolati rendszerének főbb elemei a túlzott bizalom, a jellegzetességi heurisztika, valamint a mentális horgonyzás. A szerző a viselkedést befolyásoló tényezők közül a túlzott bizalomból eredő tudásillúzió jelenségével foglalkozik részletesen, amely a hír feldolgozásának rendszeresen visszatérő hibájából fakad. A tudásillúzió igazolására egyrészt a szakirodalomból hoz példákat, másrészt pedig egyetemi hallgatók közötti kérdőíves felmérésekben mutatja ki a hatását. Következtetésként megállapítja, hogy a pénzügyi döntésekben a tudásillúzió általában a szereplők piaci aktivitására hat. A hipotézise szerint a tudásillúzió a pénzügyi döntési folyamatoknak egyik fontos és az elemzésekben nem elhanyagolható tényezője.

Az elmúlt két évtizedben világszerte nagyságrendekkel nőttek a külföldi közvetlen befeketetések (FDI). Ebből adódóan a nemzetközi és a hazai kutatások középpontjában áll gazdasági hatásaiknak, következményeiknek vizsgálata. A cikkben - a teljeség igénye nélkül - röviden összefoglalásra kerülnek a fogadó országra gyakorolható hatásaik, majd ezután a hazai statisztikai adatok elemzése következik. Ezek a befektetések Magyarországon különösen nagy jelentőséggel bírnak. Fontos szerepet játszottak gazdaságunk exportvezérelt növekedési pályára állításában, ráadásul éppen akkor, amikor a belső felhalmozások ezt nem tették lehetővé. Kedvezőtlen hatásként lehet értékelni az exportot meghaladó importszükségletüket, amellyel jelentősen hozzájárulnak a külkeresekedelmi deficithez. Az éves tőkeáramlás nagy segítséget jelent a folyó fizetési mérleg hiányának kompenzálásában, azonban ennek a deficitnek jelentős része a közreműködésével megtermelt jövedelem kivonásából származik, ami 1998-tól kezdve egyre nagyobb méreteket ölt. A hazai vállalatok adatai (1998-2001) alapján látható, hogy a magyar gazdaság dualitása nem fokozódik. 

A tanulmány Magyarország agrárkereskedelmi szerkezetének dinamikáját vizsgálja meg 1990 és 2000 között, egy újonnan kidolgozott empirikus módszert alkalmazva a magyar agrárkereskedelem szerkezete dinamikájának elemzésére. A kereskedelem specializációjának mérésére a klasszikus Balassa (B) indexet, illetve annak szimmetrikus transzformációját használtuk. A B indexek eloszlásának vizsgálata arra utal, hogy nem növekedett hazánk specializációja a kilencvenes években. A B indexek közelebbi elemzése azt mutatja, hogy azok konvergáltak egymáshoz a vizsgált időszakban. Továbbá meglehetősen nagy annak a valószínűsége, hogy egy termékcsoport specializációja csökkenjen, míg annak növekedésére alig van esély. Végezetül, eredményeink nem támogatják az önmegerősítő mechanizmus létét, amely mellett olyan erősen érvel az endogén növekedés és kereskedelemelmélet egyik része.

Jelen írás a hazai felnőttképzés legfontosabb jellemzőit tekinti át oktatásgazdasági aspektusból. A szerzők megvizsgálják a felnőttképzés hazai jogszabályi kereteit. Bemutatják a felnőttképzés különböző alrendszereinek - az iskolarendszerű, az iskolarendszeren kívüli, és a munkahelyi képzés - részvételi jellemzőit, nemzetközi összehasonlításban is. Áttekintjük a felnőttképzés célcsoportjait és a képzési aréna szereplőinek motivációit. Megvizsgáljuk a felnőttképzés különböző formáinak hazai ráfordításait, s ezen ráfordítások megoszlását az egyes szereplők között.

A viszonylag korszerűnek tekinthető orosz értékpapírpiac a '90-es évek első felében, minden előzmény és hagyomány nélkül, alig egy-két esztendő alatt jött létre. A szükséges intézményrendszer formálódásával párhuzamosan mind a részvény-, mind a kötvénypiac gyors fejlődésnek indult, s ez töretlenül folytatódott egészen az 1997-1998-as pénzügyi válság kirobbanásáig. Az 1998. augusztus-szeptemberi összeomlást követően viszonylag hosszabb stabilizációs időszak kezdődött, majd később az értékpapír-árfolyamok ismét elkezdtek emelkedni, s a kötvényárfolyamok is megnyugodtak. Jelen írás az orosz értékpapírpiac elmúlt évtizedének történetét elemzi, bemutatva az egyes szakaszokat, részletesen elemezve a válsághoz és az összeomláshoz vezető utat, sokoldalúan vizsgálva a sajátosságokat.

A tanulmány az európai Gazdasági és Monetáris Uniónak (Economic and Monetary Union, EMU) a keleti kibővítéssel kapcsolatos területét tekinti át a csatlakozási tárgyalások lezárulása utáni helyzetben, ezen belül az euró várható magyarországi bevezetése előtti jogi, politikai és közgazdasági dilemmákat és problémákat. Bár nem ez a kérdéskör volt az elmúlt időszakban a legvitatottabb fejezete az integrációs folyamatnak, az elkövetkező években várhatóan fokozottan hangsúlyos szerepet fog betölteni a magyar gazdaságpolitikában a közös valutára való felkészülés, illetve ennek keretében az egyre többször emlegetett maastrichti konvergenciakritériumok teljesítése. A csatlakozási szerződés és a releváns uniós dokumentumok egyértelműen kijelölik azokat a sarokpontokat, amelyeken belül tervezhető a monetáris integráció pályája a magyar gazdaság számára. A tagjelölt országokban választott pénzügy-politikai utakat természetesen célszerű megvizsgálni az idevágó európai szabályozás szempontjából is, különösen az egyedi megoldások (az euró egyoldalú átvétele önálló vagy párhuzamos valutaként) megvalósíthatóságával és racionalitásával kapcsolatban.

Az Európai Unióban minden egyes új költségvetési időszak megtárgyalásakor fellángolnak a viták a strukturális kiadások és szétosztásuk körül. Míg a szegényebb országok a Strukturális Alapok növelése mellett érvelnek, az Unió költségvetéséhez nettó befizetőként hozzájáruló országok azt hangsúlyozzák, hogy a relatíve magas kiadások és strukturális támmogatások ellenére egyáltalán nem látható, hogy az elmaradott régiók valamit is behoznának hátrányukból. A cikk összefoglalja a vita két oldalán állók elméleti alapvetéseit, és megpróbálja azokat tetten érni a brüsszeli politika meghatározódásában. A tanulmány első felében a regionális politika szükségessége, annak elméleti alátámasztása kerül górcső alá, kitérve az ún. konvergencia- és divergencielméletekre, majd ezt követően a regionális politikát alakító érdekellentéteket és mozgatórugókat vizsgálhatjuk meg. A szerző végső kérdése az, hogy vajon igazolhatóak-e egyáltalán a Strukturális Alapok kiadásai a bemutatott folyamatok és az elért eredmények fényében.