A Debreceni Tudományegyetem rektornak megválasztott, a Vallás és Közoktatási Miniszter által e tisztségében megerősített Kettesy Aladár nyilvános rendes tanár 1949. szeptember 1.-én kezdte meg egy éves rektori tevékenységét, amely az egyetemi autonómiát jelentősen korlátozó politikai időszakban is biztosította az intézmény szakmai fejlődését és értékeinek megőrzését. Személyében nehéz történelmi időszakban olyan orvosprofesszor került az egyetem élére, aki mögött negyedszázados szemklinikai igazgatás, nagy szakmai tekintély és egyetem szerte megnyilvánuló bizalom állt. Az addigi, majd a következő évtizedekben töretlenül folytatódó, nemzetközileg elismert klinikai és tudományos munkásságával, lenyűgöző személyiségével a debreceni orvosképzés és az egyetemi közösség legendás alakjává vált.

Juhász Géza középiskolai tanárként az 1920/1930-as években a debreceni irodalmi élet egyik vezéregyénisége volt, aki számottevő költői tevékenységgel, tanulmányok írásával, irodalmi rendezvények szervezésével vonta magára a figyelmet. A politikai hatalommal való szembehelyezkedése a baloldali ideológia hívévé tette. Ennek köszönhette, hogy a II. világháború befejeződését követően szinte azonnal (1945 novemberében) a Debreceni Egyetemen a magyar irodalom egyetemi tanárává, majd 1950-ben – még a fennálló szabályokat is megkerülve – az egyetem rektorává nevezték ki. Rektori tevékenységét a kommunista hatalomátvétel tragikus eseményei árnyékolták be, amelyben vezetői mozgásterét szigorú előírások és ugyancsak alaposan körvonalazott elvárások – a hatalom igazolásának és a politikai vezetők dicsőítésének folytonos hangoztatása – határozták meg. Juhász Géza e feladatokat igyekezett az elvárásoknak megfelelően teljesíteni, amivel – korábbi dicséretes irodalomszervezői hírnevét beárnyékolva – tevékeny résztvevője lett az egyetemi tradíciók felszámolásának.

Gerlőtei Jenő fontos szerepet töltött be műgyűjtő és művészeket támogató tevékenységével a debreceni egyetem működésének első korszakában. A Francia Intézet magántanára, irodalomtörténész volt. Meghirdetett órái és publikációi, valamint a róla írt feljegyzések mély művészeti érdeklődéséről tanúskodnak. Fennmaradt levelezése bizonyítja mecénási törekvéseit. Képzőművészeti tárlatok és művész életutak méltatásával is találkozunk életművében. Sajnos, életéről nagyon keveset tudunk, alig áll rendelkezésünkre forrás vele kapcsolatban, a hazai adatbázisok és a debreceni egyetemi dokumentumok között még halálának időpontja sem ismert.

A tanulmány azt vizsgálja, hogyan kezdtek el foglalkozni a Loire-menti kora francia előegyetemeken római írók, például Horatius, Ovidius, Virgilus munkáival, abból a célból, hogy a szövegeket római szövegként mindenféle „rejtett értelem” nélkül magyarázzák. Jelen tanulmány Orléans-i Vilmos (1200 körül) Ovidius filológiai kommentárjaival foglalkozik, amely a filológiai gondolkodás kiváló példáját adja. Az ilyen klasszikus „pogány” szövegekhez való visszanyúlás heves indulatokat váltott ki és a klasszikus szövegek allegorikus magyarázatához, majd pedig gyakran a szövegek iskolai tananyagból való eltüntetéséhez vezetett. A korai humanisták tiltakoztak ezen helyzet ellen.

Bécsben, 1365/1377–1450 között a magyarországi diákok jelentős része minősült szegénynek. A mintegy 3200 diákból nagyjából 800 hallgató nem fizetett semmit vagy tett ígéretet a fizetésre, ám rajtuk kívül további 560 fiatal fizetett kevesebb beiratkozási díjat az előírtnál. Összesen tehát az összbeiratkozottak 42,5%-a helyezhető el a szegénység különböző fokozatain, bár közöttük jelentős különbségek voltak. Szegénységük azonban nem tényleges financiális helyzetükre utal, pusztán arra, hogy a beiratkozás pillanatában milyen anyagi helyzetben voltak. Rájuk nem feltétlenül hatottak a tanulási kedvet egyébként nagyon is meghatározó politikai, katonai konfliktusok vagy természeti katasztrófák, inkább csak az anyagi helyzetüket érintő események befolyásolhatták őket. Három csoportra lehet osztani őket. Az elsőben a nem fizető diákok találhatóak (pauper, nihil dedit). A második csoportban már egy fokkal jobb anyagi helyzetnek örvendhettek, akik legalább ígérni tudták a fizetést (promisit, tenetur), illetve csak haladékot kértek kötelezettségük teljesítésére vagy felmentést a kötelező ruhaviselet alól. A harmadik csoportba a csökkentett tandíjat fizetők kerültek. Anyagi helyzetüket ismerve az első két csoportot lehetne a pauperes, míg a harmadikat a non bene habentes jelzővel definiálni. Többségük a nagyobb városokból érkezett (53%), de jelentős (közel 18%) a falusi környezetből származók köre is. A szegény diákok földrajzi származása azonban nem rajzol ki specifikus mintázatot, ellenben társadalmi hátterük nagyon is

Tanulmányomban egy héber nyelvű carment vizsgálok, melyet egy fiatal teológushallgató, Somosi Petkó János írt Komáromi Csipkés Györgynek, az Utrechti Egyetemen. Az üdvözlővers a tudós diák Disputatio Theologica De S. S. Trinitate című disputációja alkalmából készült 1651-ben, és a 17. században virágzó carmina gratulatoria műfaj poétikai-stiláris jegyeit mutatja. Komáromi Csipkés György nagy népszerűségnek örvendett az egyetemen, és jó okunk van feltételezni, hogy már az is kiváltságnak számított, ha egy diáktárs verssel köszönthette őt valamely nyilvános egyetemi esemény alkalmából. A tanulmányban magát a verset átírásban közlöm, és normatív, javított átírását is mellékelem. Helyesírási, tartalmi, poétikai-stiláris és nyelvi szempontú elemzésnek vetem alá, érintve az esetleges források kérdéskörét is. A vers magyar fordítását is megadom. A fordítással kapcsolatos megjegyzéseim között a fordítási bizonytalanságaimat is feltüntetem, és a megoldásaimat, ha szükséges, magyarázattal látom el. Konklúzióként megállapítom, hogy Somosi Petkó János versére a korábbi utrechti carmen, Szathmári Ötvös István verse hatott, és mind nyelvileg, mind tartalmilag nehézkes, sok tekintetben homályos alkotás.

A Erdély és Kolozsvár román megszállása után a román hatóságok erőszakkal elfoglalták a kolozsvári egyetem épületeit és a professzorokat megfosztották állásuktól. A kitoloncolt tanárok Budapesten folytatták oktatói munkájukat, majd Somogyi Szilveszter Szeged polgármestere vezetésével széleskörű akció indult a száműzött egyetem ideiglenesen Szegedre kerülése érdekében. Somogyi Szilveszter az egyetem szegedi elhelyezése előtt álló minden akadályt elhárított, és neki köszönhetően lett a város 1921-ben egyetemi székhely. Mindezért az egyetem 1922. június 29-i ünnepi ülésén az államtudományok tiszteletbeli doktorává avatta.

A megnövekedett levéltári és iratkezelési feladatok miatt a felsőfokú levéltárosoktatásra égető szükség mutatkozott a 20. század második felében. Az első kezdeményezést követően, az 1950 és 1955 között működő egyetemi levéltárosképzés megszűnése után, a levéltári területet irányító minisztérium által szervezett kétéves tanfolyam a hiányt csak részben pótolta be, a kidolgozatlanság és a számonkérés hiányai miatt csak részsikernek értékelhetjük. Értékének tekinthető, hogy célirányos tudásanyagot igyekezett átadni, olyan résztvevőknek, akik eleve levéltárban dolgoztak, így nem „elit” történészképzésnek tekintették a képzést. A tanfolyam hibáinak kijavítása az időközben újra megindult egyetemi levéltárszak miatt elmaradt.

A második világháború utáni évtized az atomkutatás fénykora volt, hiszen a nagyhatalmi versengés területévé vált. Szalay Sándor, a debreceni egyetemi Kísérleti Fizikai Intézet tanszékvezető professzora és egyben a Magyar Tudomány Akadémia Atommagkutató Intézetének vezetője ügyesen használta ki a konjunktúrát és sok jó szakembert tudott alkalmazni, köztük olyanokat is, akiket az akkori államhatalom félreállított. Azonban a Zichy Ernő vegyészmérnököt – akit korábban kitelepítéssel is büntettek – arisztokrata származása miatt neki sem sikerült egyik intézetébe sem felvennie.

A fenti címmel közölt forrás egy irodalmi műsor forgatókönyve 1965-ből. Akkoriban a felsőfokú tanítóképző intézetekben évente egyszer „intézeti napokat” tartottak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy még nagyobb kedvet és lelkesedést ébresszenek a hallgatókban a választott pálya iránt. A tanítói munka valós nehézségeinek a bemutatása helyett inkább a tanítói lét szépségeire helyezték a hangsúlyt, arra igyekeztek felhívni a tanító szakos hallgatók figyelmét, hogy milyen jelentős szerepük lesz a jövő társadalmának alakításában. A közölt szövegből is ez a szándék tükröződik, a műsor összeállítói azt a hitet erősítik a hallgatókban, hogy a tanítók a társadalom megbecsült és magasra értékelt polgárai. A műsorban felidézik azokat a küzdelmeket, megaláztatásokat, amelyekkel a 1920-as, 1930-as évek tanítóinak kellett szembesülniük, ezeknek a felemlegetésével is azt kívánták aláhúzni, hogy a 60-as évek tanítóinak már sokkal jobb a helyzetük, nincsenek olyan gondjaik, mint az elődeiknek. A valóságban persze nem volt ennyire éles a kontraszt a múlt az akkori jelen között, a tanítói réteg továbbra is alulfizetett és alacsony megbecsülést élvező foglalkozási csoportként volt jelen a társadalomban. 

A Debreceni Tudományegyetem történetének megismeréséhez nélkülözhetetlen az alapvető adatok, oktatói és tisztviselői névsorok összeállítása. Az egyetem centenáriumára készült kiadvány egyik „melléktermékeként” került összeállításra az egyetemi tisztviselők napra pontos összeállítása. Mivel az 1914-1950 közötti levéltári anyag az 1950-es években nagyfokú selejtezésen ment át, az így a fennmaradt iratanyagból nem mindig lehet a tisztviselők működési idejét megállapítani. Mindenesetre az ezek figyelembevételével elkészített archontológia tartalmazza a Rektori Hivatal, a dékáni hivatalok, a Quaestura („Tanulmányi Hivatal”), Gazdasági Hivatal (majd Igazgatóság) és más kiszolgáló intézmények tisztviselőit a fentebb jelzett időpontok között. Az Egyetemi Könyvtár személyzete már korábban, máshol megjelent.

A Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézete, a Debreceni Akadémiai Bizottság Idegtudományi, Sejt- és Fejlődésbiológiai Munkabizottságával közösen ünnepi ülést rendezett az Intézet megalapításának 100 éves évfordulójának tiszteletére. Az ünnepi ülésre a Debreceni Akadémiai Bizottság nagy előadótermében került sor 2021. október 14-én 14:00 órai kezdettel. Dr. Mátyus László, egyetemi tanár, a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Kar dékánja, és Dr. Reglődi Dóra egyetemi tanár, a Magyar Anatómus Társaság elnöke ünnepi köszöntői után az intézet jelenlegi és volt munkatársai idézték fel az intézet 100 éves történetét, és emlékeztek az intézetben eltöltött évek boldog pillanataira, az intézet inspiráló tudományos atmoszférájára. Az intézet volt munkatársai beszámoltak arról is hogyan alakult az életük, tudományos munkásságuk miután elkerültek az intézetből. A következőkben röviden összefoglalva ismertetjük az ünnepi ülésen elhangzott előadásokat az ülés programjának sorrendjében.

A Debreceni Egyetem Orvosi Vegytani Intézete 2021-ben ünnepelte megalakulásának 100. évfordulóját. Verzár Frigyes, az orvosi kar dékánja 1921. december 15-javasolta a Kari Tanácsnak egy "Kémiai Tanszék" megalapítását. Bár a Tanács csak 1922-ben hagyta jóvá ezt a javaslatot, a Tanszéket visszamenőlegesen, 1921-es alapítási dátummal hozták létre. Az intézet arculatának alakításában négy professzor (Bodnár János, Straub János, Bot György és Gergely Pál) játszott meghatározó szerepet, akik hosszabb ideig látták el az igazgatói feladatokat. Nekik köszönhető az a folyamatos fejlődés, melynek során az intézet egyrészt orvostanhallgatók generációinak oktatta a kémia alapjait, a biokémiát és a molekuláris biológiát meglapozó ismereteket, másrészt úttörő szerepet játszott az orvostudományban mélyen gyökerező kérdésekre fókuszáló, biokémia-orientált kutatásokban is.

A Corvinus Egyetem és elődintézményeinek történetét feldolgozó összefoglalás szervesen illeszkedik az utóbbi évtizedekben örvendetesen fellendülő hazai egyetemtörténeti kutatások körébe. A könyv szerkesztői Szécsényi András és Zsidi Vilmos

Oktatás, hagyomány, innováció. A Semmelweis Egyetem 250 éve. A kötet főszerkesztője Sótonyi Péter, szerkesztője Molnár László. A kötet egy, az egyetemtörténet-írás kurrens hagyományait folytató az intézmény múltjának dicsőséges és kellemetlenebb epizódjait egyaránt történeti hűséggel bemutatni igyekvő, történeti forrásokra támaszkodó tiszta mesterelbeszélésre épülő kiadvány. Külön kiemelendő történeti forrásértéket ad a műnek a Molnár László által több honi közgyűjtemény anyagából válogatott 250 fénykép. Egyetemtörténeti publikációs műfaját tekintve „képeskönyv-szintézis”, mint ilyen annak egyik jó hazai példája.

2013-ban a Debreceni Egyetem Fogorvostudományi Kara múzeumot hozott létre. Az elsőként kialakított múzeumi rész a Kar múltjával foglalkozik, az előd, a Stomatologiai Poliklinika, majd Klinika létrejöttét dokumentálja. Sorra veszi professzorait 2000-ig, és bemutatja a magyar nyelvű tankönyveket, kézikönyveket 1871-től 1948-ig. Ki van téve a világ első fogászati folyóirata 1839-ből és az első magyar nyelvű újság is 1892-ből. Régi eszközök és műszerek is ki vannak állítva. Ezen kívül fogászati plakátok, számolócédulák és egyéb régi dokumentumok láthatók. A 2017-ben berendezett üvegfalú régi fogászati rendelő három korabeli széket és gépeket mutat be az 1880-as évektől az 1930-as évekig. Egy korabeli orvosi szekrényben régi eszközök, gyógyszerek, és fogászati anyagok láthatók. A falon eredeti plakát, orvosi diploma és régi fotó valamint orvosi karikatúra van kihelyezve. A múzeum elsősorban magyar vonatkozású korabeli fogászati eszközöket, dokumentumokat gyűjt és csakis eredeti anyagokat tartalmaz. Hazánk egyik legnagyobb fogászati múzeuma jött létre az évek során karunkon.