Napjainkban egyre nagyobb figyelmet kapnak azok a kutatások, amelyek egy-egy hagyományos jogterület határain túlterjeszkedve valamely speciálisabb területre merészkednek. A jelen tanulmány célja hasonló: a kártérítési jog mint klasszikus polgári (kötelmi) jogi terület és a közbeszerzési jog határán felmerülő problémakörök azonosítása és – a terjedelmi határok által kijelölt keretek között – ezek minél teljesebb feldolgozása. Munkánkban a közbeszerzésekhez köthető, kifejezetten a közbeszerzési jogsértésekre alapított kártérítési igények témakörét járjuk körül: a kártérítés közbeszerzési jogorvoslati rendszerben való elhelyezését követően a lehetséges károkozó magatartásokat tekintjük át a közbeszerzéstől való visszalépéstől kezdve az ajánlat jogellenes visszavonásán keresztül egészen a szerződéskötés elmaradásával okozott károk kérdéséig. Ennek során kiemeljük a közbeszerzési jogsértésre alapított és a klasszikus (Ptk. szerinti) kártérítési igények érvényesítése során tapasztalható különbségeket, amelyek a gyakorlatban is számos problémát vetnek fel a bíróság előtt.

A téma időszerűségét és jelentőségét adja – ahogyan Zaccaria Márton Leó és Fodor T. Gábor is kimutatta –, hogy a munka- és a pihenőidő szabályai tekintetében a magyar jogi szabályozás túlnyomó része nem áll összhangban a jogintézmény ke- reteit szabályozó uniós joggal, az európai Parlament és a tanács, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelvével. Ez egyébként már a harmadik irányelv, amely e jogterületet „a munkaidő-szervezés egyes szempontjai” megjelöléssel rendezi. Az első, hasonló címet viselő irányelv a tanács 93/104/EK irányelve (1993. november 23.) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól volt, amelyet követett az Európai Parlament és a Tanács 2000/34/EK irányelve (2000. június 22.) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/ek tanácsi irányelvnek az abból kizárt ágazatok és tevékenységek szabályozása céljából történő módosításáról, amelyet három év múlva felváltott a már említett 2003/88/EK irányelv. E két utóbbi irányelv azonban nem helyezte hatályon kívül teljesen az első irányelvet, bizonyos alapvető rendelkezései továbbra is hatályban maradtak.

A jövő generációk érdekeinek megjelenése, azok képviselete egyre több fórumon, illetve dokumentumban bukkan fel prioritásként nemzetközi, európai és nemzeti szinten is. Több szervezet kifejezetten ezen érdekek képviseletének szenteli tevekénységét. A témakör igencsak szerteágazó, hiszen a környezetvédelemtől a fenntartható fejlődésen át az alkotmányjogig számos olyan területet érint, amelyek bemutatása külön tanulmányt érdemelne. Ezek közül jelen tanulmányban csak az alkotmányok vonatkozásában folytatok vizsgálatot. Kérdésem az, hogy alkotmányos szinten milyen formában jelenik/jelenhet meg a jövő generációk érdekeinek képviselete. Az elemzést az egész jogrendszerre ki lehetne terjeszteni, hiszen „a jog a kiszámíthatóság és így az állandóság eléréséért született meg, s ennek része annak időtállósága mellett a szükségletekhez való igazodása is”, vagyis akár egy adott ország minden jogszabályát górcső alá lehetne venni abból a szempontból, hogy tekintettel van-e a jövő generációk érdekeire. Jelen vizsgálat azonban csak az alkotmányos szintre fókuszál.

A nyolcvanas-kilencvenes években, a nyugat-európai országokban az intézményi reformok egyik meghatározó iránya az állami funkciók decentralizálása volt. A közfeladatok megosztásának egyre szélesedő gyakorlata azt ígérte, hogy ha az állam közelebb kerül a polgárokhoz, akkor növekszik a közszolgáltatások hatékonysága, javulhat az elszámoltathatóság és erősödhet a részvétel is. Ugyanakkor viszonylag kevés megbízható adat áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy milyen következményekkel járt egyes feladatok decentralizálása. Nyitott kérdés, hogy a reformok szándékolt következményei mellett jelentkeztek-e nem kívánatos mellékhatások? Mivel magyarázható ezek kialakulása?

A 21. század úgy tűnik, hogy a büntetési nemek évszázada a büntetőjogban. Ahogyan a 19. század büntetőjogi gondolkodása a dogmatika köré csoportosult, annyira domináns kérdés ma – a folyamatosan változó jogi környezetben – a büntetési nemek kérdése. Az aktuális büntetőpolitikai törekvések nagy része a szabadságvesztés alternatíváinak kereséséről szól. Az elmúlt évszázadban a szabadságvesztés dominanciája megkérdőjelezhetetlen volt. A szabadságvesztés volt az úgynevezett jó büntetés, a deklarált büntetési célok is leginkább ehhez a büntetéshez illeszkednek. Napjainkban azonban a szabadságelvonással járó büntetésekkel, illetve azok nagyarányú alkalmazásával szemben, azok közismert hátrányai egyértelmű kétségeket ébresztenek.

Vojislav Šešelj a Szerb Csetnik mozgalom alapítója volt, amelyet 1990 decemberében betiltottak a jugoszláv hatóságok. Az 1991 februárjában létrehozott Szerb radikális Párt elnöke, 1991 júniusától a Szerb köztársaság közgyűlésének választott tagja. A délszláv háborúban aktív szerepet játszott. 2016. március 31-én mentette fel az ENSZ által felállított exjugoszláv törvényszék (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia – ICTY). Az önkéntesek toborzását, nagy nyilvánosság előtt, politikai üléseken, interjúkban és a hadszíntéren tartott, szélsőséges nacionalista gyűlöletbeszédeit úgy értékelte az ICTY elsőfokú kamarája, hogy azokból nem következik büntetőjogi felelőssége háborús és emberiesség elleni bűncselekményekért. A háromfős bírói tanács 2:1 arányban döntött. Flavia Lattanzi bíró figyelemre méltó kritikai észrevételekből építette fel részletes és terjedelmes különvéleményét. Az ügyészség fellebbezett az elsőfokú tanács döntése ellen, így a döntés nem jogerős.

2012. január 1-jétől az Alaptörvény egy új, addig a magyar jogrendszerben nem létező jogintézményt vezetett be: az ún. valódi alkotmányjogi panaszt. Ez – az addig is létezett, konkrét normakontrollt jelentő alkotmányjogi panasszal ellentétben – nem a bírósági eljárásban alkalmazott jogszabály, hanem annak bíróság általi értelmezése alaptörvényellenessége esetén vehető igénybe. Ezzel az Alkotmánybíróság egy olyan hatáskört kapott, amellyel valóban a jogrendszer egészével szemben érvényesíteni tudja az alkotmányossági szempontokat, hiszen ettől az időponttól kezdve nemcsak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom által kibocsátott jogforrásokat, hanem az egyedi bírói döntéseket is felül tudja vizsgálni, alaptörvényellenessé tudja nyilvánítani, és meg tudja semmisíteni. Ennél fogva az Alkotmánybíróság most már közvetlenül a jogalkalmazás felett is (alkotmányossági) kontrollt gyakorol, és akár a kúria döntéseit is annullálhatja.

A jogos védelem egyike jogunk legrégebbi s legnagyobb hagyományokkal rendelkező jogintézményeinek. jogos védelemre vonatkozó szabályokat már Szent István király törvényeiben is találhatunk, majd e jogintézmény részletes szabályozást nyert a tripartitumban, valamint az 1843-as javaslatban is. Jelen munkában a jogos védelemnek a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: új Btk.) által hozott újításait vizsgálom abból a célból, hogy az ítélkezési gyakorlatot is figyelembe véve választ kaphassak arra a kérdésre, hogy egyáltalán indokolt volt-e a jogintézmény új Btk. szerinti újraszabályozása.