A Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanács honlapján olvashattuk jelen cikk leadását megelőző napokban: „Magyarország nemzeti fenntartható fejlődési keretstratégiája, illetve az arról szóló országgyűlési határozat vitáját a február 19-i ülésnapon kezdte meg az országgyűlés.” Ennek előzménye a már 2012 tavaszán elkészült keretstratégia, amelyet valóban széleskörű, elsősorban szakmai vita, előzött meg, illetve számos tanulmány készült ennek megalapozásaként. Ez a hír és az ennek következtében várhatóan elfogadásra kerülő stratégia ténye adta az apropóját annak, hogy elgondolkodjak azon, mit is jelent a fenntartható fejlődés általában, illetve különösen mit jelent a jog számára. A tervezet – amelynek fontosságát kiemeli, hogy elfogadása esetén 2024-ig irányadó stratégiát jelentene – már az első oldalon hivatkozik a jogi alapok fontosságára: „különös jelentőséget ad a keretstratégiának a 2012. január 1-jével hatályba lépett új Alaptörvényünk, amely számos rendelkezésében kö- telezettségeket ír elő a fenntarthatóság területén az államadósság korlátozásától a természeti örökségünk védelméig. Az Alaptörvény rögzíti a fenntarthatóság felé való átmenettel kapcsolatos alapvető értékeket, külön is nevesítve a fenntartható fejlődés elvét.”

Az Európai Bizottság 2012. november végén tette közzé az Unió új, 7. környezeti cselekvési programjának tervezetét, s egyben az Európai Parlament és a Tanács elfogadó határozatára vonatkozó javaslatát. A határozati javaslat preambuluma a megszokott módon utal a korábbi cselekvési program végrehajtásának eredményeire és hiányosságaira, az EU környezetvédelmi és fenntartható növekedési/fejlődési politikai célkitűzéseire, belső és nemzetközi kötelezettségvállalásaira s a környezeti politikát vezérlő alapvető elvekre. A határozat rendelkező része a korábbiakkal ellentétben meglehetősen szűkre szabott, a célok és alapelvek felsorolása mellett a végrehajtásért viselt megosztott uniós és tagállami felelősséget rögzíti, a szubszidiaritás elvének figyelembevételével. Magát a környezeti cselekvési programot már nem a határozat szövege, hanem a hozzá csatolt melléklet tartalmazza.

A 20. század második felében a 70-es évek gazdasági válságának következményeként a polgári államok nagy részében jelentős államháztartási és adóreformlépések történtek. Az Egyesült Államokban 1986-ban adóreformtörvényt fogadtak el, majd George W. Bush 2003-ban újabb jelentős adóreformot hajtott végre. Új-zélandon 1984-ben, kanadában 1991-ben fogadtak el adóreformtörvényt, míg a 90-es években Svédországban az évszázad adóreformját hajtották végre. E reformok egyik következménye az volt, hogy előtérbe került az optimális és igazságos közteherelosztási és -viselési rendszer feltételeinek kidolgozása. Számos szerző törekedett a modern adórendszerekben érvényesülő igazságosság és méltányosság elveinek meghatározására. Az e témában megjelent publikációk alapvetően két, egymással gyakran összefonódó megközelítést alkalmaztak. Az egyik megközelítés középpontjában a haszonelvűség, a másikéban a fizetőképesség elve áll.

A nemzetközi kapcsolatok és jog berkeiben egyre gyakrabban hallani a „responsibility to protect”, magyarul védelmi felelősség koncepciójáról, akár megváltásként emlegetve, akár jogi tartalom nélküli szlogenként aposztrofálva. Idegen nyelvű tanulmányok tömege dicséri vagy éppen kritizálja, ezzel szemben a magyar szakirodalom eddig kevéssé foglalkozott a témával.

Az ügyvédi kar képzési rendszerét szintén számos kritika érte az elmúlt időszakban. Magam is úgy vélem, hogy a hiányosságok elsősorban jogalkotói hibák, illetőleg mulasztások eredményeképpen keletkeztek, mivel sem a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.), sem pedig az ügyvédekről szóló 1998. évi IX. törvény (a továbbiakban: Ütv.) nem határolja be pontosan a büntetőügyekben eljárható ügyvédek körét. Márpedig szükség lenne további speciális követelményekre. Jelenleg azonban bármely jogi szakvizsgával rendelkező kolléga megbízható, illetőleg kirendelhető annak ellenére, hogy a napi rutin tekintetében jelentős különbségek mutatkoznak. Ez pedig nyilvánvalóan diszkriminatív helyzetet eredményez a terheltek között, akiknek joguk volna az azonosan hatékony védekezéshez – már csak az Alaptörvény szellemiségéből fakadóan is.

A szlovákiai ügyészség alkotmányos jogállása és törvényi szabályozása hosszú ideje vita tárgya. Az érdeklődés egyik oka kétségkívül az, hogy az ügyészség tevékenységének, hatáskörének szabályozása a szakmai és a laikus nyilvánosságot is érinti. A figyelem elsősorban az ügyészség alkotmányos helyzetére, az ügyészség egyes szintjei, továbbá az ügyészség és a közhatalom más szervei közötti viszonyokra, valamint a büntetőügyek területén érvényesülő, s azokon kívüli hatáskörre irányul. Ez a tanulmány is e viszonyok tisztázására, a Szlovák Köztársaság ügyészségére vonatkozó régi és újabb közjogi rendelkezések bemutatására vállalkozik.