A főszerkesztő előszavában ismerteti az adott lapszám tartalmát, a cikkekről szóló, 5-6 soros leírások (annotációk) formájában. A folyóiratot érintő, legújabb változások mellett itt kap helyet a hátsó borítón szereplő, latin mondás magyarázata is.

Jelen tanulmány elméleti megalapozása egy olyan kutatásnak, amelyben az uniós tagállamok alkotmánybíróságainak gyakorlatát az összehasonlító elemzés módszerével kívánjuk vizsgálni a fenti kérdések vonatkozásában. E célból kérdőívet küldtünk az Európai Unió összes tagállamába a legfőbb alkotmányértelmező szervnek (ahol létezik ilyen). Vizsgálódásunk során különösen azon uniós tagállamokra koncentráltunk, amelyek alkotmányaikban explicit örökkévalósági klauzulát alkalmaznak. A jelen tanulmányban bemutatott feltevéseinket a beérkezett válaszok alapján a jövőben kívánjuk értékelni, igazolni. A tagállami alkotmányértelmezők gyakorlatának elemzését tehát a későbbiek során végezzük el, e tanulmányban csak néhány határozatra térünk ki a szükséges mértékig. Jelen írásunk célja tehát, hogy elméleti szempontból vizsgálja meg a két koncepciót: elsőként az alkotmányos identitás, majd az örökkévalósági klauzula fogalmát. A két fogalmat a fennálló kapcsolat szempontjából szükséges mértékig önállóan elemezzük, majd áttérünk a fogalmak közötti feltételezett kapcsolatra.

A büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés egyik célkitűzése egy olyan eljárási rendszer kidolgozása, amely elősegíti a tagállami büntetőeljárások hatékonyságát, így lehetőséget teremt arra, hogy az egyik tagállamban beszerzett bizonyítási eszköz egy másik tagállamban folytatott büntetőeljárás keretében is könnyedén felhasználható legyen. Az Amszterdami Szerződés hatályba lépésétől kezdődően több olyan dokumentum is született, amelyik egy ilyen rendszer megteremtésének szükségességére hívta fel a figyelmet. Az Európai Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) 2009-ben kiadott, a büntetőügyekben felvett bizonyítékoknak a tagállamok által másik tagállamtól történő megszerzéséről és elfogadhatóságuk biztosításáról szóló Zöld könyvében számba vette azokat a hatályos jogintézményeket, amelyek „mechanizmusokat biztosítanak a tagállamok számára ahhoz, hogy a határokon átnyúló helyzetekben elfogadható büntetőügyi bizonyítékokat gyűjtsenek,” s megállapította, hogy a bizonyításfelvételt érintő uniós joganyag alapvetően két csoportra osztható. Vannak egyrészt olyan jogintézmények, amelyek kölcsönös jogsegélyre (pl.: kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló európai egyezmény), másrészt pedig olyanok, amelyek a kölcsönös elismerés elvére épülnek (pl.: európai bizonyításfelvételi parancs). Valójában egyik sem teremti meg azt a mechanizmust, amellyel biztosított lenne a hatékony bizonyításfelvétel egy másik tagállamban, vagy a megszerzett bizonyítási eszközök tényleges felhasználhatósága/elfogadhatósága. E hiányosság kiküszöbölését hivatott szolgálni a 2014. április 3-án elfogadott európai nyomozási határozatról szóló irányelv. Célkitűzése – a büntetőeljárások hatékonyságának a fokozása érdekében – a bizonyításfelvétel és a bizonyítékátadás egységes, a kölcsönös elismerés elvén alapuló rendszerének megteremtése, amely a bizonyítékok minden fajtájára kiterjed, pontos végrehajtási határidőket jelöl meg, és szűk körre korlátozza a megtagadás lehetséges indokait. Az európai nyomozási határozat az alábbi jogintézmények felváltását szolgálja: a kölcsönös jogsegélyen alapuló eszközök közül a Kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló európai egyezményt és kiegészítő jegyzőkönyveit; a Schengeni Végrehajtási Egyezményt, az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló egyezményt és kiegészítő jegyzőkönyvét, és bi-, és multilaterális megállapodásokat. A kölcsönös elismerés elvén alapuló eszközök közül az európai bizonyításfelvételi parancsról szóló kerethatározatot, valamint a vagyonnal vagy bizonyítékkal kapcsolatos biztosítási intézkedést elrendelő határozatok végrehajtásáról szóló kerethatározatot váltja fel.

Az elmúlt években tetőfokára hágott technológiai fejlődés és digitalizáció szinte teljes mértékben képes felszámolni a munka és a magánélet közötti határokat, egyre nehezebbé válik „csak úgy letenni a tollat” egy munkanap végén. A munkaidőn kívüli elérhetőség/munkavégzés egyrészt adódhat a munkavállalók egyéni döntéséből, másrészt viszont lehet munkáltatói elvárás is. Jelen tanulmány a közelmúltban egyre jelentősebbé váló ún. right to disconnect, vagyis a kikapcsol(ód)áshoz való jog munkajogi kérdéseit járja körbe. A dolgozat kiindulópontja a tradicionális értelemben vett „állandó elérhetőség” dilemmája és az ehhez kapcsolódó gyakorlat. Ezt követően elemzés alá veszem, hogy mit is jelent a munkavállalók kikapcsolódáshoz való joga, és annak milyen szabályozási formái alakultak ki - törvényi, illetve vállalati szintű normákban - az utóbbi időkben az egyes államokban (többek között Franciaországban, Olaszországban, Németországban és az USA-ban), értékelve e rendszerek jellemzőit. Végül pedig egy kapcsolódó területen, a munkaegészségügy terén felmerülő problémákat vetítem előre.

A standardizációnak a gazdasági hatékonyság szempontjából egy globális világban óriási jelentősége van. Ez igaz a jogtudomány területére is, és főleg a nemzetközi kereskedelmi jogra. Ugyanakkor, nemzetközi jellege ellenére, ezen a jogterületen is meglepően kevés olyan mintatörvény vagy nemzetközi egyezmény született, amelyek megpróbálták volna egységesíteni az ide vonatkozó anyagi jogot. Ezek közül a legfontosabb az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. évi április hó 11. napján kelt Egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény), melyet Magyarországon az 1987. évi 20. törvényerejű rendelet hirdetett ki. Az Egyezményt eddig 89 állam ratifikálta, ami jelentős sikernek számít.

A gyakorlatban a legnagyobb problémát egy ilyen jellegű egyezménynél az egyes rendelkezések egységes értelmezése és alkalmazása jelenti. Az Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése foglalkozik az egységes alkalmazás követelményével, amit némelyek úgy értelmeznek, hogy a bíróságoknak és választottbíróságoknak az Egyezmény alkalmazása során precedensként figyelembe kell venniük más nemzeti bíróságok korábbi döntéseit. Ez az álláspont annyiban problematikus, hogy a precedens rendszer a bíróságok közötti hierarchián alapszik, és ebben az esetben az egyes nemzeti bíróságok vagy választottbíróságok között ilyen nem létezik. Sajnos a szerződést kidolgozó Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottság (UNCITRAL) nem foglalkozik az Egyezmény gyakorlati alkalmazása során felmerülő kérdések megválaszolásával. Mivel egyre több kérdés merült fel az utóbbi évtizedekben, 2001-ben magánkezdeményezésre, elismert nemzetközi szakértők, jogtudósok létrehozták az Egyezmény Tanácsadó Testületét (CISG Advisory Council). A Testület feladatának tekinti az Egyezmény egységes értelmezésének elősegítését, és e célból tanácsadó testületi véleményeket fogalmaz meg. A gyakorlatban ezek a vélemények elősegíthetik az Egyezmény világszerte egységes alkalmazását, habár semmiféle kötőerővel sem bírnak.

Ugyanakkor, mivel ilyen sok különböző jogrendszerben alkalmazzák, érdemes folyamatosan nyomon követni, hogy az egyes nemzeti bíróságok az Egyezmény egyes rendelkezéseit hogyan értelmezik a gyakorlatban, és hogy figyelembe veszik-e a Tanácsadó Testület véleményeit. A jogegységesítés folyamata ugyanis nem áll meg az Egyezmény elfogadásával, hanem a joggyakorlat közös mederben tartására is kiterjed, ennek pedig a legjobb módja a folyamatos „kommunikáció” biztosítása a bíróságok között, azaz az egyes nemzeti bíróságok ítéleteinek az elérhetővé tétele, elemzése. Ezt a feladatot szeretné betölteni a jelen tanulmány is, amely a különböző nemzeti bíróságoknak az utóbbi néhány évben született döntéseit, valamint az Egyezmény Tanácsadó Testületének véleményeit vizsgálja három témakörben: a vevő megvizsgálási és értesítési kötelezettségének határideje, az általános szerződési feltételek, valamint a kamat kérdése.

Tanulmányomban – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan, a gyakorlatban felmerülő jogértelmezési kérdést teszek elemzés tárgyává, melyek plasztikusan világítanak rá arra a kérdésre, hogy a tételes magyar munkajogi szabályozás egyes elemei milyen gyakorlati problémákat vetnek fel, és eltérő értelmezési lehetőségeket nyitnak meg a szakszervezetek jogállásával, illetve jogaik gyakorlásával összefüggésben. Ennek keretében vizsgálom a szakszervezetek jogi természetét, így magát az (elsősorban jogi) meghatározást és a szakszervezet célját, különös tekintettel a „munkaviszonyon túli” szervezkedési lehetőségekre. Ezt követően a jogálláshoz kapcsolódó státuszkérdések és polgári jogi tartalommal is bíró, ugyanakkor munkajogi szempontból idejétmúlt fogalmak bemutatására teszek kísérletet (a „tisztségviselő” és az ún. „felsőbb szerv” értelmezési lehetőségei). Végül a kollektív szerződés megkötéséhez kapcsolódóan a szakszervezeti szövetség kollektív szerződéskötési lehetőségeit vizsgálom, úgy, hogy az egyes vizsgált kérdésekhez de lege ferenda javaslatokat fogalmazok meg.

Kelet-Európában megfigyelhető, hogy egyes államok két jelentős regionális integrációs szervezettel is kapcsolatok kiépítésére törekednek: az Európai Unióval és az Eurázsiai Gazdasági Unióval. A két szervezet bizonyos értelemben egymás versenytársa, ugyanis mindkettő igyekszik saját szervezetét vonzóvá tenni az érintett államok számára. Vannak azonban olyan kelet-európai államok, amelyek elköteleződnek amellett, hogy az egyik szervezettel mélyebb együttműködést alakítsanak ki, ugyanakkor megpróbálják a másikkal is fenntartani, sőt akár szorosabbra fűzni kapcsolataikat. Jelen tanulmány célja, hogy ezeket a folyamatokat Örményország és Szerbia példáján mutassa be.

Örményország teljes jogú tagként csatlakozott az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz, ugyanakkor az Európai Unióval is kapcsolatokat épített ki: 2017-ben átfogó és megerősített partnerségi megállapodást kötöttek. Szerbia ezzel szemben az Európai Unió tagjelölt állama, amely már megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat is. Emellett azonban fenntartja szoros kapcsolatait az Eurázsiai Gazdasági Unióval olyannyira, hogy egy szabadkereskedelmi megállapodásról folynak köztük a tárgyalások. Mindkét államra igaz tehát, hogy eredetileg egyértelműen elköteleződtek valamelyik regionális integrációs szervezet irányába, ugyanakkor a másik szervezettel is a kapcsolatok mélyítésére törekednek. Jelen tanulmány e kapcsolatok alakulását tekinti át, bemutatva az Eurázsiai Gazdasági Unió létrejöttét és intézményi sajátosságait is.

Folyóiratunkban rendszeresen jelenik meg az elmúlt időszak új, hazai szakkönyveiről készült, annotált bibliográfia. Az annotáció a könyv felhasználhatóságáról írott, rövid, tényszerű leírás, amely a bibliográfiai adatok mellett meghatározza a műfajt, illetve röviden körvonalazza a feldolgozott témát és a bemutatott eredményeket is. Az annotációk szerzői valamilyen formában kivétel nélkül kötődnek a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karához, legyen szó munkatársainkról, óraadóinkról vagy hallgatóinkról, PhD-hallgatóinkról. Ebben a számban a 2016-ban megjelent könyvekről készült leírások második részét közöljük.

Sokszor ismételt – jóllehet kevésszer átgondolt, s inkább politikai felhanggal, mintsem szakmai megfontolás nyomán hangoztatott – közhely, hogy adott ország gazdaságának teljesítőképességét, versenyképességét döntő módon meghatározza, más hasonlóan fontos tényezők mellett, a közigazgatásának színvonala. A jó állam, jó kormányzás, jól működő gazdaság – legalább is a formál logika szerint – egymást feltételező fogalmak, jóllehet inkább normatív tartalmat sugallnak, mintsem tényszerűen bizonyított összefüggések láncolatát. 

Van-e egyáltalán tértől és időtől (kontextustól) független ismérve a jó államnak, s a jó kormányzásnak? Ha van, mennyire univerzális ez a modell, s mennyiben szolgálhat útmutatásként az egyes – merőben eltérő adottságokkal és sajátosságokkal bíró – országok számára? Úgy véljük, az univerzális ideáltípus kergetése helyett meg kell elégednünk a realitással – s ez sem kevés.  

Az egyes országok történeti múltja, alkotmányos berendezkedése, intézmény- és szervezetrendszere alkotja azt a vizsgálati terepet, melynek elemzése, ha nem is végleges, de viszonylagos érvényességű válaszokat adhat a kormányzás, a közigazgatás, a gazdaság és más társadalmi alrendszerek kapcsolatára.  

Mi jellemzi tehát a 21. század közigazgatását? Milyen új célok, értékek, módszerek állnak az európai országok közigazgatásának működése középpontjában? A nemzeti sajátosságokon túl kirajzolódnak-e azok a tendenciák, melyek az eltérő jegyek mellett közös kihívást jelentenek az egyes országok számára? Van-e olyan elméleti vagy gyakorlati hozadék, amely a hazai közigazgatás szellemi hátterét erősíti, vagy gyakorlati működését javíthatja?

Hosszan sorolhatók még az összehasonlító vizsgálatok szükségességét és indokoltságát alátámasztó érvek, melyek megerősítik a komparatisztika alkalmazásának rohamosan terjedő népszerűségét, szinte divattá válását. A szellemi profit nyilvánvaló, válasz adható a magát valamire is tartó tudomány alapkérdésére: mennyiben szolgálja a közigazgatás a társadalmi, gazdasági, kulturális jólét előmozdítását, a közérdek, a közjó érvényesülését, az egyének boldogulását?

A Józsa Zoltán új kötetébe foglalt tanulmányok e kérdésekre keresik a választ, nemzetközi és hazai példák elemzése, feldolgozása révén.