A standardizációnak a gazdasági hatékonyság szempontjából egy globális világban óriási jelentősége van. Ez igaz a jogtudomány területére is, és főleg a nemzetközi kereskedelmi jogra. Ugyanakkor, nemzetközi jellege ellenére, ezen a jogterületen is meglepően kevés olyan mintatörvény vagy nemzetközi egyezmény született, amelyek megpróbálták volna egységesíteni az ide vonatkozó anyagi jogot. Ezek közül a legfontosabb az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. évi április hó 11. napján kelt Egyezménye (a továbbiakban: Egyezmény), melyet Magyarországon az 1987. évi 20. törvényerejű rendelet hirdetett ki. Az Egyezményt eddig 89 állam ratifikálta, ami jelentős sikernek számít.

A gyakorlatban a legnagyobb problémát egy ilyen jellegű egyezménynél az egyes rendelkezések egységes értelmezése és alkalmazása jelenti. Az Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése foglalkozik az egységes alkalmazás követelményével, amit némelyek úgy értelmeznek, hogy a bíróságoknak és választottbíróságoknak az Egyezmény alkalmazása során precedensként figyelembe kell venniük más nemzeti bíróságok korábbi döntéseit. Ez az álláspont annyiban problematikus, hogy a precedens rendszer a bíróságok közötti hierarchián alapszik, és ebben az esetben az egyes nemzeti bíróságok vagy választottbíróságok között ilyen nem létezik. Sajnos a szerződést kidolgozó Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottság (UNCITRAL) nem foglalkozik az Egyezmény gyakorlati alkalmazása során felmerülő kérdések megválaszolásával. Mivel egyre több kérdés merült fel az utóbbi évtizedekben, 2001-ben magánkezdeményezésre, elismert nemzetközi szakértők, jogtudósok létrehozták az Egyezmény Tanácsadó Testületét (CISG Advisory Council). A Testület feladatának tekinti az Egyezmény egységes értelmezésének elősegítését, és e célból tanácsadó testületi véleményeket fogalmaz meg. A gyakorlatban ezek a vélemények elősegíthetik az Egyezmény világszerte egységes alkalmazását, habár semmiféle kötőerővel sem bírnak.

Ugyanakkor, mivel ilyen sok különböző jogrendszerben alkalmazzák, érdemes folyamatosan nyomon követni, hogy az egyes nemzeti bíróságok az Egyezmény egyes rendelkezéseit hogyan értelmezik a gyakorlatban, és hogy figyelembe veszik-e a Tanácsadó Testület véleményeit. A jogegységesítés folyamata ugyanis nem áll meg az Egyezmény elfogadásával, hanem a joggyakorlat közös mederben tartására is kiterjed, ennek pedig a legjobb módja a folyamatos „kommunikáció” biztosítása a bíróságok között, azaz az egyes nemzeti bíróságok ítéleteinek az elérhetővé tétele, elemzése. Ezt a feladatot szeretné betölteni a jelen tanulmány is, amely a különböző nemzeti bíróságoknak az utóbbi néhány évben született döntéseit, valamint az Egyezmény Tanácsadó Testületének véleményeit vizsgálja három témakörben: a vevő megvizsgálási és értesítési kötelezettségének határideje, az általános szerződési feltételek, valamint a kamat kérdése.