.

Az Alföld diskurzusai a 19. század eleji útleírásokban
A tanulmány a 19. század első felének magyar útirajz-irodalmát vizsgálva az Alföld reprezentációinak
és diszkurzív átalakulásának elemzésére vállalkozik. Kiindulópontja, hogy az útleírások nem
pusztán leíró jellegű források, hanem a korabeli térérzékelés, esztétikai normák és nemzeti identitásképzés
metszéspontjában létrejövő szövegek, amelyek a tájat kulturálisan közvetített tapasztalattá
alakítják.
A dolgozat központi tézise szerint az Alföld képe a század elejétől a reformkor végéig jelentős
diszkurzív átalakuláson megy keresztül: a kezdetben negatív esztétikai kategóriákkal (üresség, monotonitás,
formátlanság) jellemzett síkság fokozatosan a nemzeti identitás egyik kitüntetett térbeli
hordozójává válik.
A tanulmány végkövetkeztetése szerint a 19. század eleji útleírások az Alföldet nem egyszerűen
földrajzi térként, hanem komplex mentális és kulturális konstrukcióként ábrázolják. E szövegek
hozzájárulnak egy olyan nemzeti térképzet kialakulásához, amelyben az Alföld egyszerre jelenik
meg perifériaként és központként, a szabadság és a kiszolgáltatottság, az otthonosság és az idegenség
paradox területeként.

1945 után a kórházi ellátórendszert újra kellett építeni, mi több jelentősen fejleszteni, mivel az
egészségbiztosítási rendszert elkezdték kiterjeszteni. A tanulmány célja bemutatni, hogy a második
és harmadik ötéves terv során kitűzött célok milyen mértékben valósultak meg, hogyan változott
az általános ágyellátottság mértéke Budapest és vidék között és milyen jellemzői voltak a kórházi
ágyak területi elhelyezkedéseinek. Ezekre a kérdésekre komparatív módszerrel (a célkitűzések és a
megvalósulások összehasonlításával), valamint térképes ábrázolással szeretnék válaszolni. Az
1965-tel végződő terv céljai nagyrészt teljesültek, legkevésbé az új kórházak építését tudták betartani,
az 1970-es évvel végződő harmadik ötéves tervnél azonban szinte mindenhol elmaradások
voltak. Az általános ágyakkal való ellátottság aránya Budapest és a vidék között háromszorosról
kétszeresre csökkent, mely eredmény kontextusfüggő, a kórházak és ágyszámok ábrázolása során
pedig kirajzolódtak mely területek ágyhiányosak.

A tanulmány Eckhardt Sándor történetírói pályájának a Minerva folyóirathoz köthető szakaszát
vizsgálja az 1920-as évek első felében. Ebben az időszakban Eckhardt elsősorban a Minerva Társaság
és a folyóirat munkatársaként tevékenykedett. A tanulmány célja, hogy az itt megjelent teoretikus
írásokat a folyóirat szűkebb kontextusában, valamint az európai történetírás tágabb összefüggésrendszerében
értelmezze. Külön figyelmet kapnak a felvilágosodásról és a francia forradalom
eszméiről szóló tanulmányok, valamint azok a Bessenyei Györgyhöz kapcsolódó szövegek,
amelyek ugyan nem a Minervában jelentek meg, de szervesen illeszkednek a korszak felvilágosodásdiskurzusába.

Horthy Miklós kormányzósága idején a vármegyei és törvényhatósági városi közigazgatás szervezetei
a dualizmus korában kialakított struktúrákat követték, élükön a főispánok álltak és ebben
változást csupán a szovjet mintájú tanácsrendszer 1950-es bevezetése jelentett. Bihar vármegye
esetében már történtek próbálkozások az 1920 és 1944 közötti időszakban hivatalit viselő főispánok
beazonosítására, azonban az eddig megjelent munkák nem jutottak kielégítő, teljes körű eredményre.
Jelen közlemény ezért a hivatalos, állami kiadású forrásokra támaszkodva nevezi meg
azon személyeket, akik a megjelölt időintervallumon belül betöltötték ezt a pozíciót. Ezen túlmenően
közlésre kerülnek kiegészítő, összehasonlításra is alkalmas életrajzi és hivataltörténeti adatok
is: a főispánok születési ideje és helye, felekezeti hovatartozása, kinevezésük és lemondásuk időpontja,
valamint korábbi és későbbi közigazgatási vagy politikai szerepvállalásaik.

Az 53. Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltári Napokat 2026. május 19–20-án rendezték
meg Debrecenben. Az eseményt az MNL Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltára, valamint a
Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára szervezte. A rendezvény központi
témája a levéltári innovációk, a mesterséges intelligencia alkalmazása, valamint a kvantitatív
történetírás új lehetőségei voltak, de a történelem anyagiságának tapasztalata is viszsza-
visszatérő eleme volt az előadásoknak.