Napjainkban a büntetéskiszabás a büntetőjog-tudomány művelői részéről méltánytalanul elhanyagolt terület. Dacára annak, hogy a büntetéskiszabási gyakorlatot folyamatos kritikák érik, és annak ellenére, hogy a helyes büntetéskiszabás a büntetőjog egyik legfontosabb feladata, manapság csak nagyon kevés tudományos írás foglalkozik a büntetéskiszabással és annak elveivel. A helyes büntetéskiszabás pedig kulcsfontosságú kérdése a büntetőjognak, legalább olyan fontos kérdés, mint a bűncselekmény helyes minősítése. A büntetés kiszabásakor kel életre az anyagi jogi diszpozíció mellett a szankció is, a büntetés kiszabásában csúcsosodik ki a büntetőeljárás, és ekkortól kapcsolódik be a folyamatba a büntetés-végrehajtás is. Ebben a pontban összpontosul tehát a tágabb értelemben vett büntetőjog. A büntetés nemének és mértékének helyes megválasztása teljesítheti be a büntetési célokat, és adhat értelmet ennek a tágabb értelemben vett büntetőjognak.

Tanulmányunkban arra vállalkoztunk, hogy a napjaink munkajog-tudományát alapvetően meghatározó szabályozáselméleti kérdéseket összegyűjtsük, rendszerezzük és ütköztessük. Megítélésünk szerint az egyes szerzők, nézőpontok külön-külön képesek reagálni a társadalmi, gazdasági folyamatok egy-egy szeletére, azonban az összefüggések feltárása nélkül csak részleges megoldással szolgálhatnak. A kritikák alapját éppen ezen felemás eredmények adják. Tanulmányunkban a gazdasági, a munkajogi és a szociális jogi nézőpontok együttes értelmezésével törekedtünk a kollíziók feloldására. A társszerzőség adta kettős nézőpont segített minket abban, hogy saját elképzeléseinket is revideálva újból és újból átgondoljuk a megoldásokat, vagy akár egymás mellé-, akár egymással szembeállítva vonjunk le következtetéseket. Munkánk célja, hogy az egymás mellett haladó kutatások összekapcsolásával tágabbra nyissuk a jelenleg oly sok vitával és dilemmával teli munkajogi útkeresést, egyúttal új módszerekkel, gondolatokkal gazdagítva saját kutatásunkat. Ezen új elméletek külön-külön próbálják áttörni a jogi szabályozás merev kereteit, megoldásokat találni a vázolt problémákra. Koncepciónk, hogy ugyan eltérő kiindulási alapok, nézőpontok és megoldási javaslatok megfogalmazására került sor, azok a közös cél okán összekapcsolhatóak. Az elemzésünk ívét ezek a kapcsolódási pontok adják. Ennek megfelelően az egyes területek eredményeit csoportosítva bontottuk részekre tanulmányunkat, azzal, hogy az egyes pontok közötti hivatkozásokkal fenntartottuk az elméletek közötti átjárhatóságot. Következtetéseink körében tervezzük hipotézisünket igazolni vagy adott esetben az észszerű reláció hiányát kimutatni.

A tanulmány célja a 861/2007/ek rendelettel – a kis értékű követelések vonatkozásában – létrehozott, sui generis európai eljárás vizsgálata, melynek általános célkitűzései az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés javítása, az ítéletek kölcsönös elismerése és a belső piac jobb működése, míg a specifikus céljai a kis értékű követelések érvényesítésének egyszerűsítése, ezen peres eljárások gyorsítása, és a költségek csökkentése, valamint az elismerés és végrehajtás terén a közbenső eljárások (exequatur) eltörlése. Ezen célokat részben sikerült megvalósítani, hiszen például az automatikus elismeréssel és a végrehajtási tanúsítvány kiállításával a végrehajtás kérelmezése egyszerűbbé vált. A tanulmány megvizsgálja a rendelet alkalmazását az egyes tagállamokban, az ezzel kapcsolatban felmerült jogalkalmazási kérdéseket, illetve hogy mennyiben okozott nehézséget a tagállami jogszabályok összeegyeztetése a rendelettel. Kitér azokra a szabályozási területekre, ahol a rendelet a tagállami jogra támaszkodik, ezáltal a jogalkalmazóknak a gyakorlatban együtt kell a két szabályozási szintet alkalmazni, és feltárja, hogy ez miként valósult meg. Ehhez a rendelet hatálybalépése óta eltelt hét év adatai állnak rendelkezésre. Meg kell jegyezni, hogy 2015. decemberében fogadták el a rendelet módosítását, ami 2017. július 14-től alkalmazandó.

A közvetítői eljárás, más néven mediációs eljárás célja, hogy a feleknek lehetőséget biztosítson arra, hogy a jogszabályok merev alkalmazása helyett egy közös és kölcsönösen előnyös megoldást találjanak konfliktusuk rendezésére. Németországban a közvetítői eljárás fogalmát a közvetítő eljárásról szóló törvény tartalmazza. E törvény megfogalmazásában a közvetítés egy jól felépített bizalmi eljárás, mely során a felek egy vagy több közvetítő segítségével önkéntes alapon és önállóan egy olyan megoldás kidolgozására törekszenek, mely kölcsönösen előnyös számukra. A környezetvédelmi közvetítés egy olyan strukturált konfliktusrendezési eljárás, melyet egy képzett mediátor vezet, aki a felekkel közösen a felmerülő környezeti konfliktus rendezésén dolgozik. Egy másik megfogalmazás szerint a környezetvédelmi közvetítés a konfliktusok rendezésének szisztematikus és strukturált formája, mely során egy professzionális közvetítő a konfliktus feloldását széles körben, így eljárásilag és pszichológiailag egyaránt támogatja azzal a céllal, hogy a problémára mindenki számára megfelelő, de legalább elfogadható megoldás szülessen. 

Napjainkban általánosan elfogadott, hogy nélkülözhetetlen a környezettel való tudatos, felelősségteljes bánásmód. Korunk államainak működését egyre inkább új dimenzióba helyezi a legtágabb értelemben felfogott globalizáció jelensége. A globalizálódó és digitalizálódó világ sajátosságai, így egyebek mellett a (kiber)terrorizmus fenyegető jelenléte, a munkanélküliség vagy éppen a járványok terjedése, a migrációs folyamatok tömegessé válása vagy az országokon átívelő környezetszennyezések olyan új világot körvonalaznak, amelyben egymagában sem az állam, sem az egyén, sem a társadalom nem tud eredményesen fellépni. Mindezek alapján a környezetvédelem területén is a komplexitás és a pluralitás szükségessége fogalmazódik meg az egyes államok szintjén, a jelzett tendenciák közepette az állam környezetvédelmi fellépésének figyelemmel kísérése és folyamatos fejlesztése pedig szükségszerű.

A környezeti adók alkalmazása kihívás a gazdaságpolitika számára, amellyel szemben támasztható elvárás piacgazdasági viszonyok között a gazdasági növekedés biztosítása. ez az elvárás viszont tendenciájában ellentmond az ökológiai egyensúly kívánatos fenntartásának. A fenntartható fejlődés jegyében bevezetett gazdaságpolitika ugyan azt a kincstári optimizmust sugározza, hogy a növekedés és a környezeti egyensúly szempontjai egymással összebékíthetők, az egyre nyomasztóbb ökológiai válság tényei azonban nyomatékosan figyelmeztetnek bennünket a gazdasági növekedés termodinamikai korlátaira. Az alábbi tanulmány tárgya általában véve a környezeti adók – az ökológiai válságra reflektálva az ökoadók – alkalmazásának magyarázata és igazolása, különösen pedig az európai fejlemények felmérése és az Európai Bíróság ez irányú gyakorlatának vizsgálata.

Az Európai Unió tagállamai által nyújtott támogatások legfontosabb ellenőre az Európai Bizottság, az Európai Unió működéséről szóló Szerződés (EUMSz) 107. és 108. cikkei alapján gyakorlatilag kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a támogatások belső piaccal való összeegyeztethetőségének elbírálására. Értékelési gyakorlata során a Bizottság saját döntési gyakorlatát alapul véve – annak megszilárdulását követően – iránymutatásokat, keretszabályokat (a továbbiakban: soft law) fogad el, amelyek jogforrásnak nem minősülő dokumentumként meghatározzák, hogy a jövőben a Bizottság mely támogatásokat, illetve milyen feltételeket teljesítő támogatásokat tekint a belső piaccal összeegyeztethetőnek.

Jelen tanulmány az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) legújabb magyar vonatkozású ítéleteit vizsgálja a büntető eljárásjoghoz kapcsolódóan. Előkérdésként felmerül, hogy miért szükséges az EJEB esetjogát és annak a hazai jogalkotásra és jogalkalmazásra gyakorolt hatását vizsgálni. Noha az EJEB „jogosan tart igényt arra, hogy alakítólag hasson a tagállamok jogrendszereire”, az „olykor számunkra szokatlan ’kontinentális esetjog’ építőköveiként" megjelenő strasbourgi döntések egyedi ügyekben születnek, és általános kötelező erővel nem rendelkeznek. A Bíróság mindig az elé terjesztett ügy egyedi körülményeit vizsgálja, és arról dönt, hogy a konkrét esetben sérültek-e az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (a továbbiakban: egyezmény) rendelkezései. Magát a nemzeti jogszabályt azonban az EJEB sohasem minősíti, azt in abstracto nem vizsgálja.