A tanulmány az őslakos népek jogának (indigenous law) vázlatos bemutatására törekszik. Ennek alapját az képezi, hogy az elmúlt években több nemzetközi szerződés és a szakirodalom is utal a környezeti problémák megoldására tett kísérletek kapcsán az őslakos népek hagyományainak figyelemebe vételére. Az őslakosok népek hagyományai és joga különbözik attól, amit nyugati értelemben jognak nevezünk. Mindez a szerzőt arra inspirálta, hogy ez alapján fogalmazzon meg néhány kritikai észrevételt a modern jogra nézve. 

Napjaink jogelméleti vizsgálódásainak egy hangsúlyos iránya az úgynevezett „zöld büntetőjog” által felvetett problémák feltárása. A súlyos környezeti katasztrófák, a klímaváltozás káros hatásai a büntetőjog kialakult rendszerének, fogalmi sajátosságainak átgondolását is maguk után vonják. Az Európai Unió környezeti büntetőjog fejlesztésére irányuló törekvései ellenére felmerül a kérdés, hogy a büntetőjognak környezetvédelmi funkciót is tulajdoníthatunk-e, alkalmas-e a büntetőjog a környezet védelmére. A környezeti büntetőjog európai és tagállami szintű szabályozásában az utóbbi időben ugyanis hatékonysági problémák merültek fel. Az Európai Unió új irányelvét azért kellett létrehozni, mert a korábbi nem bizonyult eredményesnek a környezetvédelmi célok elérésében. Fontos ezért azon elméleti alapokhoz visszanyúlni, amelyek koherens magyarázatot adhatnak a környezeti büntetőjog és általában a környezetjogi szabályozások eredménytelenségére, és megtalálhatják azon igazolási keretet, amely megalapozza az e normáknak való engedelmességi kötelezettséget.

Az „antropocén” korszakában élünk, amelynek lényege, hogy az emberi destruktív tevékenység olyan jelentős hatást gyakorol a Föld bolygóra, hogy az éghajlatváltozást, a biológiai sokféleség csökkenését és az átfogó környezetszennyezést magában foglaló globális ökológiai válság legfőbb felelősévé vált. Az antropocén korszak tudományos koncepciója elkerülhetetlenné teszi, hogy a társadalmak felülbírálják azt a számtalan gazdasági- és jogintézményt, amelyet az ember és a környezet közötti kapcsolat szabályozására használnak, a környezeti etika felől érkező bírálat ugyanis az, hogy az ökológiai válság kialakulásához az antropocentrikus, az emberi érdekek kizárólagosságát hangsúlyozó szemlélet vezetett, amely a nem emberi létezőket alárendeli ezen emberi érdekeknek. Az ilyen öko- vagy biocentrikus szemléletet képviselő, a természetnek jogokat adó, vagy a biodiverzitást alkotmányos rangra emelő jogi megoldások az európai jogász szemével meglehetősen egzotikusnak tűnnek, hiszen ebben a régióban a bíróság előtt folyó klímapolitikai küzdelmek az emberi jogok szótárát felhasználva zajlanak. Ebben a tanulmányban arra szeretnék rámutatni, hogy a fenti eseteket nem egyfajta egzotikumként kell értelmezni, hanem az emberi jogokra alapozott klímavédelem egy fundamentális kihívásaként, amely a jogok nyelvét az emberin túlra is ki akarja terjeszteni, és a környezet nem emberközpontú védelmére tart igényt. Amellett fogok érvelni, hogy bár ezt a kihívást komolyan kell venni, jó indokaink vannak továbbra is az emberi jogok nyelvén kifejezni a klímaváltozással kapcsolatos igényeinket.

Jelen tanulmány célja, hogy a környezet védelmének lehetőségeit a fegyveres konfliktusok kontextusában vizsgálja elsősorban, a nemzetközi közjog szabályozásán keresztül, ugyanakkor a probléma morális-vallási alapokon nyugvó kérdéseinek felvetése is részét képezi. Az írás a második felében az ökocídium fogalmát és annak szabályozási kereteit veszi górcső alá. Különösen abban a tekintetben, hogy a nemzetközi jog által hagyott szabályozási hézagok és jogérvényesítési hiányosságok folytán maradt űrt betöltheti-e az ökocídium mint formálódó jogi szabályozás.

A környezeti problémák megfékezésében és a káros folyamatok visszafordításában az emberiség útkeresése látható. A történelem során világképtől függően a jogi kultúrák magukon viselték az ember természethez való viszonyának leképeződéseit. A tanulmány egy viszonylag új szabályozási koncepció – a természet jogai jelenség – egyes eseteit mutatja be a szabályozási szinteken való megjelenés szerint. Majd közös elemeinek összegzése után azt az ember és természet viszonyára vonatkozó katolikus egyházi társadalmi tanításában megjelenő szemléletmóddal veti össze.

Az ingatlanok sajátos jogi és gazdasági szerepet töltenek be. Az ingatlanok sajátos szerepe ahhoz vezet, hogy az ingatlanügyletekre irányadó szabályozás nemcsak speciális, hanem egyúttal összetett is. Ezzel a következtetéssel ért egyet a neves professzor, Charles E. McLure, jr., aki szerint az ingatlannal kapcsolatos ügyletek általános forgalmi adó szempontú kezelése az egyik legösszetettebb kérdés az adózás területén. Abban az esetben, ha az ügylet tárgyát ingatlan képezi, további elemzés szükséges annak kapcsán, hogy az adott ingatlan áfa szempontból mely ingatlantípusnak felel meg, mivel az egyes ingatlantípusok vonatkozásában az áfa következmények számottevően eltérőek. Az egyes ingatlantípusok megkülönböztetésének elsődleges szintjét az adja, hogy az adott ingatlan beépítetlen vagy beépített ingatlannak minősül-e. A jelen tanulmányban a beépített ingatlanok körének meghatározásával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozom.