Különleges Bánásmód folyóirat, 2026 év, 12. évfolyam, különszám - teljes szöveg

Jordánia krónikus vízhiányának kontextusában a jelen kutatás azt vizsgálja, miként realizálódik az etikus vezetés gyakorlata a Vízügyi és Öntözési Minisztérium intézményi keretein belül. A technokrata megközelítéseken túllépve a tanulmány antropológiai perspektívát alkalmaz, amely a kormányzást „morális ökológiaként” konceptualizálja: olyan dinamikus térként, ahol a környezeti korlátok, a kulturális értékek és a szervezeti struktúrák egymással metsződve fejtik ki hatásukat. Kvalitatív etnográfiai módszertan alkalmazásával az elemzés rámutat a középvezetők meghatározó szerepére, mint interkaláris vezetőkre, akiknek egyidejűleg kell kezelniük a rigid bürokratikus előírások és az informális társadalmi hálózatok – azaz a wasta – által strukturált társadalmi működés közötti feszültségeket. A kutatás amellett érvel, hogy e hálózatok nem pusztán az intézményi gyengeség vagy a korrupció indikátorai, hanem olyan kulturálisan jelentésteli mechanizmusok, amelyek nélkülözhetetlenek a bizalom, az együttműködés és az intézményi legitimáció fenntartásához. Az etika mindennapi, relációs tárgyalási gyakorlatokba való beágyazottságának feltárásán keresztül a tanulmány demonstrálja, hogy az erőforrás-szűkös környezetekben a hatékony kormányzás megköveteli az individualisztikus vezetési modellektől való elmozdulást egy társadalmilag beágyazottabb értelmezési keret irányába. Összességében a tanulmány hozzájárul az üzleti és kulturális antropológia diskurzusaihoz azáltal, hogy az etikus vezetést relációs és ökológiai folyamatként újraértelmezi, és egyúttal árnyalt analitikai keretet kínál az intézményi működés megértéséhez súlyos környezeti és társadalmi nyomás alatt.

Az elmúlt néhány évtizedben a turizmus jelentős növekedést mutatott a Khuvsgul-tó Nemzeti Park térségében. A terület mind a nemzetközi, mind a belföldi látogatók számára vonzóvá vált a természeti adottságai, kulturális öröksége, valamint egyedi etnikai kisebbségei révén. Ennek következtében az utóbbi időszakban dinamikus fejlődés tapasztalható Khatgal település és a tavat körülvevő kempingterületeken, a turisztikai táborok, a vendéglátóegységek és a kereskedelmi létesítmények nagy számú növekedésével. A térség több őshonos etnikai közösség lakóhelye is, köztük a Tsaatan és a Darkhad csoportoké, amelyek sajátos kulturális hagyományokkal és diverz nomád életmóddal rendelkeznek. A Tsaatan közösség megélhetése elsősorban rénszarvastenyésztésen alapul, míg a Darkhad nomádok állattartó pásztorkodást folytatnak, többek között jakokat tenyésztenek. A helyi közösségek aktívan részt vesznek a turizmus fejlesztésében, ugyanakkor a turizmus gyors ütemű bővülése környezeti terhelésekkel is járhat. Jelen kutatás célja a Khuvsgul-tó Nemzeti Parkban és a környező kempingterületeken megfigyelhető főbb turisztikai mintázatok és trendek rövid ismertetése, továbbá az őshonos etnikai közösségek kulturális gyakorlatainak, turizmusfejlesztésben való részvételüknek, valamint a jelenlegi ökológiai környezeti állapotnak a bemutatása. A vizsgálat másodlagos adatforrások, szakirodalmak, turisztikai és hazai statisztikák, valamint elsődleges terepi megfigyelések - beleértve a vizuális észlelést - elemzésén alapul.

Az angol–egyiptomi kondomínium gyarmati uralma idején (1899–1956) létrehozott, majd a poszt-koloniális Szudánban is központi fejlesztési projektként tovább működtetett Gezira-rendszer irányítási struktúrája jelentős átalakulásokon ment keresztül. A domináns szakirodalom szerint a korábban köz-pontilag irányított, bürokratikusan szervezett öntözőhálózattal és viszonylag jól működő infrastruktúrával jellemezhető rendszer egy liberalizáltabb és decentralizáltabb modell irányába mozdult el. Ebben az értelmezési keretben a reformokat a gyarmati örökségként fennmaradt logikától való elszakadásként értelmezik, amelyet az állam visszahúzódása, valamint a kockázatok és felelősségek bérlőkre, mezőgazdasági munkásokra és helyi megélhetési gazdaságokra történő átruházása jellemez. E megközelítések hangsúlyozzák a korábbi kormányzási formáktól való törést, és gyakran a gyarmati rendszert a jelenleginél koherensebbnek és hatékonyabbnak ábrázolják. Ugyanakkor ez a perspektíva figyelmen kívül hagyja, hogy e változások miként fedik el egy mélyebben meghúzódó gyarmati episztemológiai és kormányzási keretrendszer fenn-maradását, amely továbbra is meghatározza a föld, a munkaerő, a népesség és a természeti környezet szervezését, kategorizálását és kontrollját. A rendszer – a közelmúltbeli újratermelési feltételek egyenetlenségei ellenére – továbbra is egy centralizált hidraulikus öntözési infrastruktúrán keresztül működik, amely a gazdálkodók és a mezőgazdasági termelés szabályozásának kulcsmechanizmusaként szolgál. Ez szorosan összefonódik az agrárszubjektivitások folyamatos formálódásával a bérleti rendszer keretein belül, amely a helyi arab csoportokat legitim agrárpolitikai szereplőkként ismeri el, míg a nyugat-afrikai munkásokat és különböző etnikai kisebbségeket marginalizált, illetve kizárt pozíciókba helyezi. A közelmúlt reformjai egyúttal a gyarmati extraktív gazdasági logika továbbélését és elmélyülését tükrözik, amely a technokrata, tudományos tudásformákat a helyi ismeretrendszerekkel és őshonos szükségletekkel szemben részesíti előnyben. A hosszú távú etnográfiai kutatás és a dekoloniális perspektíva összekapcsolásával, valamint egy olyan módszertani keret alkalmazásával, amely a többszínterű etnográfiát dekoloniális kritikai irodalommal integrálja, ez a megközelítés lehetővé teszi annak feltárását, hogy a gyarmati episztemológiák miként maradnak fenn hegemonikus, újraértelmezett és vitatott formákban a hasonló szudáni agrárkörnyezetekben, illetve tágabban a posztkoloniális Afrikában.

A tanulmány azt a feltevést vizsgálja, hogy a Magyarországon élő tunéziai migránsok képesek megőrizni az otthonosság érzését a mindennapi háztartási tevékenységeik révén. A tanulmány érvelése szerint a kulturális kontinuitás leginkább nem az általános közösségi életben, hanem a háztartás szintjén ragadható meg, ahol a főzés, a családi élet és a rituális gyakorlatok hagyományai napi szinten valósulnak meg. A kérdőíves felmérésre (N = 100), valamint 25 félig strukturált interjúra támaszkodó kutatás kimutatja, hogy ezek a ház-tartási gyakorlatok figyelemre méltó stabilitást mutatnak, és generációról generációra öröklődnek. Az elemzés rámutat arra, hogy a mindennapi tevékenységek kulcsszerepet játszanak a kulturális kontinuitás fenntartásában migrációs kontextusban is: az ételkészítés, a vendéglátás és a rituális ünnepek olyan rutinszerű, mégis jelentéssel teli gyakorlatok, amelyek révén a kulturális tudás és értékek a családi környezetben újratermelődnek. Az eredmények azt mutatják, hogy a háztartási örökség elősegíti a migránsok számára a kulturális folytonosság megőrzését, miközben alkalmazkodnak a magyar társadalomhoz. Ily módon képesek a befogadó kultúra részévé válni anélkül, hogy feladnák származási identitásukat, mivel a mindennapi háztartási tevétunéziai diaszpórakenységekben való aktív részvétel fenntartja az otthonhoz való kötődést. Összességében a mindennapi ház-tartási gyakorlatok az integráció egy hibrid formáját hozzák létre, amely egyszerre őrzi meg a kulturális identitást és teszi lehetővé az új társadalmi-kulturális környezethez való alkalmazkodást.

Jelen tanulmány a hygeralai jelenségét vizsgálja, mint a tudás és a társadalmi-ökológiai kormányzás olyan rendszerét, amelyet a Délnyugat-Malukuban található Luang-sziget őslakos közössége gyakorol, a globális klímaváltozás és a fokozódó part menti fejlesztési nyomás tágabb kontextusában. A növekvő tengervíz-hőmérséklet és az óceánok savasodásának hátterében – amelyek jelentős hatást gyakorolnak a parti öko-szisztémákra – a tanulmány a hygeralai-t nem pusztán hagyományos szokásként értelmezi, hanem olyan normatív és kozmológiai keretrendszerként, amely a fenntartható ember–természet viszonyokat strukturálja. A kutatás kvalitatív etnográfiai megközelítést alkalmaz, amely az ökológiai antropológia és a társadalmi-ökológiai rendszerek (SES) elméleti keretére épül. Az adatgyűjtés mélyinterjúk, résztvevő megfigyelés, dokumentáció, valamint térbeli elemzés (Geographic Information Systems – GIS) alkalmazásával történt. A mintavétel az adattelítettség elvét követte, amely meghaladta a 90%-os telítettségi szintet. Az adatelemzés domén-, taxonómiai, komponenciális és tematikus szinteken zajlott, lehetővé téve a hygeralai gyakorlatokba ágyazott normatív, ökológiai és társadalmi dimenziók feltárását. Az eredmények rámutatnak arra, hogy a hygeralai nyelvi átalakulásokban és helyi kozmológiában gyökerezik, amely a tengert egyszerre szent térként és közösségi erőforrásként konceptualizálja. A rendszer szabályozza az idényjellegű halászati tilalmak és engedélyezések rendjét, korlátozza az alkalmazható halászati eszközöket, valamint intézményesíti az ökológiai egyensúly fenntartásáért viselt kollektív felelősséget. A luangi térség korallzátonyainak állapota – beleértve Metiamarang szigetét is – viszonylag kedvező, alacsony degradációs szinttel és magas bio-diverzitással jellemezhető. Mindazonáltal az ökoszisztéma fenntarthatóságát belső kihívások (például a strukturálatlan hulladékgazdálkodás), valamint külső fenyegetések (illegális halászat, romboló halászati gyakorlatok, valamint a globális klímaváltozás hatásai) egyaránt veszélyeztetik. A tanulmány megállapítja, hogy a hygeralai olyan spirituálisan megalapozott környezeti etikai rendszert képvisel, amely történeti, nyelvi és ökológiai dimenziókat integrál egy közösségi alapú kormányzási struktúrában. Hozzájárul Indonézia legkülső kis szigeteire vonatkozó tengeri erőforrás-gazdálkodási modellek fejlesztéséhez azáltal, hogy hangsúlyozza a helyi tudás, az intézményi támogatás és a globális környezeti változásokhoz való adaptív szakpolitikai válaszok integrációjának jelentőségét.

A malukui régió Indonézia egyik olyan posztkonfliktusos térsége, amely továbbra is hosszú távú társadalmi következményekkel szembesül. A konfliktus nem csupán fizikai pusztítást eredményezett, hanem tartós társadalmi sérülékenységet is létrehozott, amely a társadalmi kapcsolatok fragmentáltságában, a csoportok közötti bizalom meggyengülésében, valamint a társadalmi és oktatási erőforrásokhoz való korlátozott hozzáférésben nyilvánul meg. Jelen tanulmány célja a posztkonfliktusos társadalmi sérülékenység dinamikájának elemzése Malukuban szociológiai megközelítésben, különös tekintettel arra, hogy a helyi közösségek miként értelmezik, tapasztalják és kezelik e feltételeket mindennapi társadalmi életük során. A kutatás kvalitatív megközelítést alkalmaz esettanulmányi kutatási terv keretében, mélyinterjúkra, résztvevő megfigyelésre, valamint közösségi alapú társadalmi és szokásjogi gyakorlatok dokumentációjára támaszkodva. Az adatok elemzése tematikus és narratív módszerekkel történt annak érdekében, hogy feltárhatók legyenek a konfliktusemlékezet, a társadalmi struktúra és a közösségi alapú helyreállítási mechanizmusok közötti össze-függések. Az eredmények arra utalnak, hogy a posztkonfliktusos társadalmi sérülékenység Malukuban strukturális, relációs és történeti természetű; ugyanakkor nem eredményezi a közösségek társadalmi kapacitásának teljes ellehetetlenülését. A szokásjogi intézmények és a közösségi kapcsolatok jelentős szerepet játszanak a társadalmi kohézió újjáépítésében, a társadalmi inklúzió elősegítésében, valamint a béke intergenerációs értékeinek közvetítésében. E megállapítások rámutatnak arra, hogy a posztkonfliktusos helyreállítás nem kizárólag formális állami beavatkozásokon alapul, hanem nagymértékben függ a helyi társadalmi és kulturális gyakorlatok erejétől, valamint a történeti tudatosságtól is. A tanulmány hozzájárul a posztkonfliktusos szociológia és a társadalmi inklúzió szociológiájának fejlődéséhez azáltal, hogy hangsúlyozza a közösségalapú megközelítések jelentőségét a társadalmi sérülékenység megértésében és kezelésében.

Jelen tanulmány azt vizsgálja, miként alakult át a Srí Lankán élő veddha közösség etnikai identitása modern mítosszá a reprezentáció domináns gyakorlatai révén. A tanulmányban megjelenő vizsgálata Thomas Hylland Eriksen által képviselt, az etnikai identitást dinamikus és társadalmilag konstruált jelenségként értelmező megközelítésre, valamint Roland Barthes modern mitológiáról szóló elméletére támaszkodva amellett érvel, hogy a veddha identitás nem inherensen primitív vagy statikus, hanem kulturális, politikai és szimbolikus folyamatok révén folyamatosan újraformálódik. A turizmus, a média és a politikai diskurzus a veddha közösséget mindmáig a múlt részeként létező erdőlakókként reprezentálja, jóllehet annak tagjai integrálódtak a modern srí lankai társadalomba, így hozzáférnek a formális oktatáshoz, a bérmunkához, valamint a modern technológiák mindennapi használatához. A tanulmány terepmunkából származó kvalitatív meglátások és szövegelemzés segítségével mutatja be, hogy miként használja fel a politikai diskurzus a veddha identitást nemzeti örökségként, ezáltal elfedve a fejlesztések, a természetvédelem és a földkisajátítás következményeit. Hasonlóképpen, a médiában megjelenő narratívák depolitizálják a kulturális változásokat azáltal, hogy azokat természetes eltűnésként keretezik. A turizmus pedig bizonyos kulturális gyakorlatok megrendezett performativitását és kommercializációját ösztönzi. E folyamatok leegyszerűsítik a történelmet, eltörlik a hatalmi viszonyokat, és természetesként tüntetik fel az egyenlőtlenségeket. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a veddhák nem a megélt valóságuk következtében váltak modern mítosszá, hanem reprezentációjuk módja révén. Mindez rámutat annak szükségességére, hogy a közösséget élő, cselekvőképes etnikai közösségként ismerjük el, amely jogokkal rendelkezik, és amely a kortárs srí lankai társadalomban továbbra is aktív szerepet tölt be.

A gnawa zenei és rituális gyakorlatok jelentős hatást gyakoroltak a globális zenei színtér meghatározó alakjaira, visszhangjuk a világ legtávolabbi pontjaira is eljutott, és sajátos spirituális és esztétikai világába különböző kulturális közösségeket vonzott. Olyan előadók, mint a Led Zeppelin, Bob Marley vagy Jimi Hendrix, valamint számos jazz-, blues- és rockzenész integrálták a gnawa ritmikai és zenei elemeit, hozzájárulva hibrid zenei formák kialakulásához. Marokkóban a gnawa közösség nem csupán etnikai csoportként értelmezhető, hanem az ország kiemelkedő kulturális örökségének része, amelyet az UNESCO az autenticitása és sajátos rituális gyakorlatai miatt az emberiség szellemi kulturális örökségeként ismert el. A növekvő nemzetközi ismertség, a kommodifikáció (árucikké válás) folyamatai és a turizmus hatásai ellenére a gnawa közösség megőrizte hagyományainak és rituáléinak – különösen a gyógyító célú gyakorlatoknak – lényegi elemeit. E folytonosságok hozzájárulnak ahhoz, hogy a gnawa kultúra továbbra is szakrális és autentikus jelleggel bírjon. Ennek következtében a gnawa napjainkra transznacionális kulturális jelenséggé és mozgalommá vált, amely világszerte hatást gyakorol különböző közönségekre és kulturális diskurzusokra.

A fényképek a 19. század eleje óta fontos kutatási tárgyakká váltak, és számos tudományág figyelmét felkeltették. A kulturális antropológiában a fényképek egyszerre képalkotó eszközök és kulturális tárgyak, amelyek a társadalmi gyakorlatokról és a múlt anyagi nyomairól tanúskodnak. A fényképeken látható ruhák, tárgyak, gesztusok, terek és társadalmi kapcsolatok kollektív és történelmi jelentéseket közvetítenek. Ezenkívül a fényképek kulturális konstrukciókhoz, ideológiához és hatalomhoz kapcsolódó rejtett jelentéseket is feltárnak; ahogy Barthes állította, a fotográfia egy jelrendszer, amelyben a jelentés soha nem semleges. Ez a tanulmány három 19. század végi borneói fényképet elemzi, hogy tisztázza azok társadalmi, kulturális és ideológiai jelentőségét. Ezenkívül a tanulmány értelmezi a borneói dayak közösségek és a Martaban-edények közötti történelmi kapcsolatot, amelyek nélkülözhetetlen tárgyaknak számítanak. Az elemzés a látható elemek (denotáció), a kulturális asszociációk (konnotáció) és az alapul szolgáló ideológia (mítosz) megkülönböztetésével törekszik a szigorúságra és a semlegességre. A három fénykép, amelyeken szándékosan elrendezett jelenetek láthatók, az etnikai jellemzőkre összpontosít, az edényt fő témaként kezelve. A korsó egyértelműen kifejezi a tulajdonjogot, az erős birtoklást, a büszkeséget és a kiváltságokat, tükrözve egy tartós társadalmi konstrukciót. A képen látható váz a emberi világ szerves eleme, amely különböző időkben és helyeken is megmarad, és minden megjelenésével egyedi narratívát hoz magával.

A Fülöp-szigetek déli tagalog régiójának több településén a katolikus közösségek Krisztus feltámadásának örömét a Sayaw ng Pagbati („köszöntő tánc”) elnevezésű rituális tánc keretében fejezik ki. Parañaque városában a gyermekek díszes, gazdagon ornamentált viseletben, zászlókat tartva adják elő e rituális táncot húsvétvasárnap kora reggel a székesegyházban, majd a nap folyamán saját lakókörnyezetükben is. Jelen tanulmány célja, hogy a húsvéti táncot a materiális kultúra perspektívájából értelmezze, különös tekintettel arra, miként viszonyulnak a rituális tárgyak az előadókhoz és a közösséghez. A kutatás kvalitatív módszertani keretben zajlott: tíz válaszadóval félig strukturált interjúk készültek, továbbá strukturálatlan megfigyelés történt a Parañaque-i San Dionisio negyedben bemutatott rituális tánc során. Az elemzés rámutat arra, hogy a húsvéti tánc rituális tárgyai mediáló szerepet töltenek be a szent és a profán szférák között, miközben materiális formában jelenítik meg a transzcendens jelentéstartalmakat. E tárgyak egyúttal kölcsönös kötelezettségek, befogadási aktusok és identitáskonstruáló folyamatok hálózataiba ágyazzák mind az előadókat, mind a közösséget. Presztízsjavakként funkcionálva a rituális objektumok társadalmi markerként szolgálnak az előadók és családjaik számára.

A roma politikák európai történeti fejlődését alapvetően a diszkrimináció, az asszimilációs törekvések, valamint – egyes értelmezések szerint – a kudarc jellemezte. Más megközelítések ugyanakkor az utóbbi években az európai szintű szolidaritás megnyilvánulásaként értelmezik a roma inklúziós politikák erősödését. Noha a „szociális Európa” irányába történtek előrelépések, a roma kisebbséget érintő szakpolitikák továbbra is periférikus helyzetben maradnak. Jelen tanulmány az Európai Uniós roma politika történeti fejlődésének vizsgálatára irányul. Az Európai Unió Ifjúsági Garancia programja potenciálisan hatékony eszközt jelenthetne a roma fiatalok támogatásában, azonban a szükséges intézményi feltételek gyakran hiányoznak. Hasonló megállapítás tehető az új EU Roma Stratégiai Keretrendszer vonatkozásában is, amely előrelépést jelent elődjéhez képest, különösen három új pillér bevezetésével. A kutatás keretében interjú készült Dr. Andor László, az Európai Bizottság korábbi foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős biztosával a roma politikák témájában, amely kiegészíti a rendelkezésre álló szakirodalmat. Az inkluzív célzás módszertana a vizsgálat alapján a leghatékonyabb megközelítésnek bizonyul a roma politikák kialakítása során. A jövőre vonatkozóan a migráció kérdésének újraértékelése, a biztonsági megközelítés meghaladása, valamint az Európai Unió nyugat-balkáni bővítése potenciálisan új lendületet adhat a roma politika jelentőségének. Mindazonáltal az uniós szakpolitikák gyakorlati relevanciája gyakran korlátozott, mivel azok nehezen alkalmazkodnak a helyi társadalmi viszonyokhoz. Bár a tanulmány elsődlegesen a közelmúlt fejleményeire koncentrál, kitekintést nyújt a roma népesség késő középkori európai megjelenéséig visszanyúló korai szakpolitikai előzményekre is.

Noha a bukusu társadalmon belül is léteztek endogén hatóerők, a nők helyzete alapvetően stabil maradt, és nagyrészt a rögzült kulturális normákhoz való alkalmazkodás jellemezte. Mindazonáltal a külső beavatkozásoknak – különösen a keresztény misszionáriusi tevékenységnek – való kitettség új nemi szerepdinamikák kialakulását indította el. Jelen tanulmány a keresztény misszió hatását vizsgálja a bukusu nők társadalmi szerepeire Nyugat-Kenyában, Bungoma megyében, a 19. század végétől a 20. század közepéig terjedő időszakban. Elemzésünk kiindulópontja az a megfigyelés, hogy számos belső társadalmi átalakulás a misszionáriusi találkozás kontextusában vált különösen érzékelhetővé és artikulálhatóvá. A kutatás orális narratívákra, levéltári forrásokra, szekunder szakirodalomra, valamint etnográfiai interpretációra támaszkodva amellett érvel, hogy a misszionáriusi jelenlét nem eredményezett sem totális kulturális diszkontinuitást, sem pedig lineáris kontinuitást. Ehelyett a bukusu nők szelektív módon sajátították el és internalizálták a misszionáriusi oktatás, vallásgyakorlat és egészségügyi intervenciók elemeit, hogy újratárgyalják a háztartáson belüli autoritást, a morális legitimációt és a társadalmi láthatóság kereteit.A női perspektívák előtérbe állításával a tanulmány rámutat arra, hogy a misszionáriusi hatás közvetítése lokálisan beágyazott nemi logikákon, rokonsági kötelezettségeken és morális gazdaságokon keresztül valósult meg, feltárva egy olyan kulturális tárgyalási folyamatot, amely aktív újraértelmezést, nem pedig passzív befogadást implikál.

Program