Kijelenthetjük, hogy a hazai nemzetiségi oktatásnak több évszázados hagyománya van. Ezt a büszke kijelentést azonban mindenképpen árnyalja a kisebbségpolitika és a nemzetiségi oktatáspolitika néhány olyan történeti korszaka, amikor a jelenlegi liberális szabályozással ellentétben ez a terület inkább ideológiai, nemzetpolitikai érdekeket volt hivatott kiszolgálni. Gondoljunk a 19-20. század fordulójának, vagy a két Világháború közötti időszak elmagyarosító oktatáspolitikájára, vagy a szocialista évtizedek internacionalista barátság-politikának alárendelt kisebbségi érdekképviseletére. Kételyeinket növeli, ha szűkebben a roma, cigány népességgel kapcsolatos oktatási jogokat vesszük górcső alá, hisz ebben az esetben csak a rendszerváltás utáni idők hozzák el a - jogilag legalábbis azonos - lehetőségeket a kulturális autonómia terén, megadva ugyanazokat a törvényi kereteket, mint a többi hivatalosan elismert kisebbség esetében, s sajnos fenntartva ugyanazt a valós esély különbséget, amely mindig is hátrányhelyzetbe hozta ezt a kisebbségi csoportot.