A Studia Litteraria a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének gondozásában jelenik meg immár közel fél évszázada. A hazai irodalomtudomány mértékadó fóruma 1963-ban létesült, s máig tartó folyamatos szellemi jelenlétét olyan elhivatott elődök szerkesztő munkájának köszönheti, mint Bán Imre, Barta János, Tamás Attila, Bitskey István és Imre László. A periodika elsődleges feladatának az egyes tanszékek kutatási eredményeinek rendszeres bemutatását tekintette, ugyanakkor számított a bölcsészkaron működő modern filológiai műhelyek, s más intézetek, valamint az országos kutatóműhelyek közreműködésére is. A Studia Litteraria az elmúlt időszakban évkönyv formájában jelent meg: az intézet tanszékei vetésforgószerűen kaptak lehetőséget az egyes számok összeállítására, jobbára egy-egy irodalomtörténeti korszak köré építve a tanulmányokat. Az évkönyv a humboldti egyetem szellemi igényeinek megfelelően betöltötte hivatását. Az egyetemen folyó oktatást a bevezetett bolognai rendszer gyökeresen átalakította, s a kutatás szervezeti keretei is alapvetően megváltoztak az intézeti tanszékek megszűnésével. Mindezek a változások, s a humán tudományok szemléletében végbement kultúratudományi fordulat a lap szerepének újragondolására késztette az intézet tudományos közösségét.
2011-től a Studia Litteraria arculata megváltozik: az évkönyv folyóirattá alakul, amely évente két duplaszámmal jelentkezik. A folyóirat a továbbiakban főszerkesztővel és állandó szerkesztőbizottsággal működik, s elektronikus kiadványként is megjelenik, amely nyílt hozzáféréssel elérhető az interneten. A külsejében is megújult Studia Litteraria az irodalom- és kultúratudományok időszerű kérdéseit szem előtt tartva szorosabb értelemben vett tematikus számok közlésére vállalkozik: első duplaszámunk a Testinterpretációk, amelyet az év második felében A trauma alakzatai követ. Az alkotógárda gerincét továbbra is intézetünk munkatársai adják majd, ám a rugalmasabb megjelenésnek és a kiterjedtebb szerkesztői folyamatnak köszönhetően más kutatóműhelyek képviselőit is szívesen látjuk szerzőink között.

A test témája az utóbbi évtizedek tudományos kutatásaiban, diskurzusaiban kiemelten fontos szerepet játszik, és aligha van olyan kortárs tudomány- és művészeti ág, amelynek ne volna határozott álláspontja a testről. A művészetekben és az irodalomban az ókortól napjainkig meglévő test-témák, -interpretációk és -reprezentációk korunk antropológiai és kultúratudományos fordulatának következtében és a posztmodern diskurzusok elméleti alapjaira helyezve az egyik legizgalmasabb kérdéskörré váltak.

The contemplation on death in respect to the redeeming crucifixion of Christ in the thinking of the first Christian Church Fathers, the most prominent persons of their age, was basically determined by the Biblical teaching concerning the resurrection of the body, with the promise of eternal corporal life for Christians. For those educated on Platonic writings the latter teaching was sheer stupidity. Even Paul the Apostle was ridiculed for it on his mission to Athens. The Church Fathers, educated in the paideia, the educational system of the Roman Empire, could not neglect the questions about death that had cropped up in the philosophical and cultural tradition. They had to investigate these questions in the junction of theological, anthropological, philosophical (ontological) and partly aesthetical problems.
In my study I try to investigate what questions are raised and how they are raised in the centre of thinking of Saint Gregory of Nyssa, who investigated death and the dead body in the context of resurrection. Living in the tension generated between everyday, ephemeral experience (the physical decay of the dead body) and belief-hope (resurrection in the body), Gregory tries to answer the questions of identity (what is the aim of resurrection, if it is not me who is resurrected) by integrating the tradition of Neoplatonic philosophy (especially the concept of eidos) into Christian theology. My study, putting aside the discursive frame of Gregory’s works, tries to give a summary on the ontology of the dead and the resurrected body in the theology and anthropology of the Cappadocian Father.

Les peintures qui thématisent la lamentation de Jésus-Christ représentent généralement une scène intime dans laquelle la tristesse, la consolation et l’espoir prédominent pour renforcer la foi des croyants. Cependant sur la peinture de Baramantino la présentation du corps de Christ est tellement sans pudeur et intensive que l’importance de l’acte biblique est minimalisé au bénéfice de la beauté du corps dénudé. La figure de Christ évoque avant tout les traditions des nus antiques en se référant également aux nues de la peinture vénétienne, notamment aux Vénus couchées de Giorgione et de Titian. Ainsi la peinture de Bramantino exprime l’idée du corps idéal qui unifie et montre paradoxalement en même temps la beauté asexuelle du corps humaine et la sexualité féminine par les allusions au désir. Cette complexité des références expose également le mélange des différentes traditions dans la culture européenne, celle de l’antiquité et celle du christianisme.

L’oeuvre dramatique d’Alexandre Hardy ne se distingue pas seulement par son rôle (esthétiquement et chronologiquement évident) de »pont« entre le théâtre de la renaissance et celui du classicisme. Elle se distingue en affichant un intérêt particulier à tout ce qui relève directement du corps en tant que problématique ou en tant que motivation.
En me concentrant sur deux textes dramatiques de Hardy (notamment, Scédase ou l’hospitalité violée et La force du sang) qui ont pour sujet des viols et des meurtres, j’examine le corps en tant que foyer de diverses tendances textuelles qui mènent toutes vers une incarnation scénique peu commune. Je procède par un inventaire minutieux des lieux textuels d’où le corps tirait une importance quelconque. J’essaie de »lire« en n’ajoutant au texte rien qui se trouverait »au-delà« de lui, tout en considérant quand même sa dimension scénique, en examinant par exemple les didascalies relatives au
corps.
L’intérêt principal de ce travail est de mettre en valeur le corps en tant que clef véritable pour la compréhension de la »malséance« de ce théâtre. Hardy s’intéresse à la façon dont la passion (d’amour ou de pouvoir) provoque des changements intra- et interpersonnels. Cependant, il n’a pas l’intention de formuler un jugement moral explicite sur les actes même criminels engendrés par cette passion. Ce manque de l’intention didactique rend le corps proie au désir, et ce désir anime l’écriture dramatique de Hardy. Le corps se construit par et en dedans du texte, selon une idéologie de »subir«, d’être »porteur de traces«, comme une masse, un support matériel passif. Il revendique une incarnation radicalement »réelle« (des femmes effectivement violées sur scène). Si réelle qu’elle se fait bannie de la scène classiciste au nom de la bienséance.

The structural plasticity of Virginia Woolf ’s To the Lighthouse defines the figure of Mrs. Ramsay, one of the central characters of the novel, as a spatio-corporeal entity. She occupies a transitory space in the texture of the novel, frequently being associated with the window, a trope of mediation and liminality itself. The ambiguity of her status rests in her incessant inclination to unite the family members and guests and to create stability and order while she herself withdraws into her “wedge-shaped core of darkness” remaining inaccessible and invisible for others. Mrs. Ramsay’s bodily presence appears analogous with a whole series of literal and imaginary architectural constituents and architectonic forms (windows, stairs, the drawing room steps, the lighthouse, the dome shaped hive, the tombs of kings, a cathedral-like space) primarily, through her identification with the Ramsays’ summer cottage, with the interiority of its domestic milieu. This, however, is expanded by her subsequent identification with the Lighthouse, a minimalist, emphatically vertical and guiding architectural design of the novel. Thus, Mrs. Ramsay emerges as an existential referential point in Sartre’s term. For Sartre,—as he argues in his Being and Nothingness— the upsurge of the self rests on the demarcation of an existential distance from the things of the world and the surpassing of one’s own body as yet another necessary obstacle. Mrs. Ramsay, as the basis of the spatio-corporeal existence, serves as space proper for the others: simultaneously, offering the potential for spatial embeddedness, as well as the delineation of corporeal distances within the network of things and bodies.

Dans le Nouveau Théâtre et notamment dans les pièces d’Ionesco, nous voyons défiler les semblants d’êtres humains qui, en pleine préoccupation métaphysique endurent des souffrances corporelles de diverses sortes. Tout en cherchant les motifs de ce fait, nous nous proposons d’analyser plusieurs textes d’Ionesco où l’organe de la parole; de la nutrition et d’autres plaisirs oraux: la bouche, aurait un rôle particulier et demanderait un effort d’interprétation accentué.

The article analyses David Cronenberg’s Crash (1996) from a complex theoretical perspective. My starting point is the idea that human subjectivity is open, never finished, in process, something that is always negotiated through a number of signifying practices, such as language, images, and film; therefore different signifying economies produce different kinds of subjectivities. In this article I investigate the ways Crash rewrites some of the fundamental characteristics of humanistic systems of meaning to produce different subjects. I argue that the film produces a post-human world in which meaning is different, the use of the body is different, the forms of subjectivity are different, just like their relation to what Lacan calls the ‘paternal metaphor.’ I think that Crash owes its radicalism (as well as its scandalous reputation) to this displacement of the humanist subject, and it is precisely this displacement that I attempt to investigate. The main focus points of my analysis are the following: the relationship between the body, its image, and subjectivity; non-normative practices of sexuality; violence; repetition; abjection; the relationship between technology and the human body; and the disintegration of the Oedipal subject.

Humankind, differentiated from nature, has always strived to extend the body and to overcome spatial boundaries. These civilizational attempts have been achieved by means of technological inventions and developments recently. The continuous technological development could, however, qualify only partially as an energyeffective means for establishing experimental spaces. The instinctive “colonization process” has been able to unfold in electronic environments.
The bodily fixation and the narrow scope of attention are qualities of Internet use which cannot create the experience of full-body immersion. In contrast, Virtual Reality (VR) attempts to create a sense of full audiovisual-haptic experience in the recipient by aspiring for interactivity. However, this field does not correlate with global networks which would minimize spatial constraints and which, speaking about the Internet, are the essential sources of popularity and dynamism. Certainly, it is just a matter of time before developers attempt to integrate these currently disconnected virtual environments in a giant Internet-like fashion. What is even more likely is that sensational qualities and features of virtual reality will be assigned to the organism of the Internet. In the case of virtual reality the fixation of view was replaced by the fixation of environment, a concept that will be abandoned and followed by a constantly changing, dynamic system after the setting up of a network virtual reality.

Leibhaftige Moderne: Körper in Kunst und Massenmedien 1918 bis 1933, hrsg. Michael Cowan, Kai Marcel Sicks, Bielefeld, transcript, 2005.

Körperästhetiken: Filmische Inszenierungen von Körperlichkeit, Hrsg. Dagmar Hoffmann, Bielefeld, transcript, 2010.

Borbély Szilárd, A testhez – Ódák & Legendák, Kalligram, Pozsony, 2010.