A tanulmány a beneficium novorum jogintézményének történeti fejlődését vizsgálja a 19-20. században. E jogintézmény a peres felek azon jogát jelenti, hogy a másodfokú eljárásban olyan előadást is megtehetnek, amelyet az elsőfokú eljárásban még nem tettek meg. Az 1911. évi I. törvénycikk (az első magyar polgári perrendtartás) erre a római jogi appellatiót alapul véve még korlátlanul lehetőséget adott, az 1930. évi XXXIV. törvénycikk azonban időben korlátozta az előterjesztési lehetőséget az eshetőségi elv érvényre juttatásával. A tanulmány gyakorlati megközelítést alkalmaz, levéltári forrásokon és a felsőbírósági joggyakorlaton keresztül vizsgálja a kérdést. Igazolja, hogy az eshetőségi elv fellebbezési eljárásban való alkalmazása sikeres jogalkotói lépés volt, amely azok rövidülését vonta maga után.