A népi kultúra fontos jellemzője, hogy nem passzív, befogadó jellegű, hanem aktív, teremtő és cselekvő jellegű. A ma ismert népi játékok generációkon keresztül formálódtak olyanná, amilyennek ma ismerjük őket, hiszen a gyermekek aktívan használták, alakították őket. Ahhoz, hogy a népi játékok a nevelés és a hagyományőrzés szempontjából felhasználhatók legyenek, olyan rendszerezési elvet kellett találni a kutatóknak, amelynek alapján a népi játékok minden fajtája egységes rendszerbe foglalható. A felmerült rendszerezési elvek a tanulmányozott anyagok esetében többféle szempontot vizsgáltak: a szöveg-, a dallam-, a térforma-, az életkor-, a földrajzi szempontok szerinti rendezést. 1. Kerényi György a játékcselekményben találta meg a népi játékok minden fajtájának egységes rendszerbe foglalását, s a Magyar Népzene Tára I. kötetében Járdányi Pál zenei rendje után a játékcselekmény szerinti rendszerezést is közölte.  2. A Gazda Klára szerinti felosztást a Gyermekvilág Esztelneken című néprajzi monográfiában találhatjuk meg. 3. Az 1980-as évektől azonban a több mint tizenötszörösére duzzadt játékanyag miatt újra szükségessé vált az alkalmazott elvek és a játékrend ismételt áttekintése. Az olykor szerteágazó cselekmény helyett célszerűbb volt a játék lényegét, − „dallammag” mintájára − a játékmagot tekinteni alapnak. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének kutatója, Lázár Katalin készítette el a népi játékok ma is használatos új típusrendjét. 1. Eszközös játékok; 2. Mozgásos játékok; 3. Szellemi játékok; 4. Párválasztó játékok; 5. Mondókák; 6. Kiolvasók. Énekes játékokat a mozgásos, a szellemi és a párválasztó játékok, mondókák között egyaránt találunk. Népi játékaink ismertetőjelei szerkezetükben és hangkészletükben is eltérőek a felnőttek dallamainak strófaszerkezetéhez képest, „hisz a gyermekdal ott ér véget, ahol a felnőttek dalai kezdődnek.”