A tanulmány egy későbbi, sokkal mélyrehatóbb kutatás része, amelyben a büntetéskiszabási gyakorlatot vizsgálom. Korunk büntetéskiszabó gyakorlatának egyik központi kérdése a szabadságvesztést tartalmazó joghátrányok elhelyezése. A börtönök túltelítettsége nem csak Magyarországon, hanem az egész világon hatalmas problémát jelent. Az állam számára meglehetősen drága, a fogvatartottak számára pedig sokszor csak még erősebb eltávolodást eredményez a szabadságvesztés. Kiszakadnak a megszokott környezetükből, elszigetelődnek és más olykor sokkal súlyosabb bűnelkövetőkkel kerülnek kapcsolatba.

A reintegráció, és az alternatív szankciók előtérbe kerülése megoldást jelenthet a büntetésvégrehajtási intézeteknek, azonban nem szabad feledni, hogy a szabadságvesztés bizonyos esetekben szükséges szankció. Az egyensúlyi helyzet kialakítása lenne az ideális, ahol a speciál és generálpreventív szándék is érvényesül. Ebben kívánok egy rövid, ámde összegző jellegű gondolatmenetet felvázolni. A célom eléréshez felhasználtam a múlt tanulságait, gondolva itt a különböző büntetőjogi iskolák és elméletek tapasztalataira, az eddigi sikerekre, kudarcokra, mellékvágányokra.

A későbbiekben erre az írásra alapozva, mindenképpen egy átfogó jellegű, a büntetéskiszabási gyakorlatot részletesebben vizsgáló tanulmányt kívánok létrehozni. Addig is  néhány bírósági ítéletben próbáltam megtalálni azokat a tényezőket, amelyek a bírót meggyőzték, hogy egy alternatív szankciót alkalmazzon. Ezek olyan emberi tényezők, amelyeket nehéz jogszabályba foglalni, hiszen minden esetben más és más tényezők, de inkább azok összhangja jelentős.