"A jog nem tudása nem mentesít a jogkövetkezményei alól”. ez az alapelv nélkülözhetetlen a modern jog működéséhez, a jogszabályok érvényesítéséhez. Ellenkező esetben bárki, jórészt kontrollálhatatlanul hivatkozhatna arra, hogy nem ismerte az adott szabályt, így azt rajta számon kérni sem lehet, ez pedig a jogrendszer összeomlásához vezetne. Ez az érv a jogrendszer egységét szem előtt tartó normatív megközelítés részeként teljesen magától értetődő.

Másfelől azonban mégiscsak releváns kérdés, hogy milyen mértékben ismerik az állampolgárok azokat a szabályokat, amelyeket követniük kellene. Ami ugyanis normatív oldalról, illetve az írott jogra koncentráló jogtudomány oldaláról szükséges és elfogadható alapelv, az deskriptív oldalról, a társadalmi folyamatok és az azt vizsgáló társadalomtudományok (szociológia, antropológia stb.), de még a racionális gondolkodás, vagy egyszerűen csak a józan ész felől szemlélve is: abszurdum. Aki nem ismer egy szabályt, az nyilvánvalóan nem is követheti azt. Gyakorlati szempontból ez a felismerés indokolja a jogismeret kutatását szerte a világban, így Magyarországon is.

E tanulmány célja, hogy bemutassa és értékelje Magyarország uniós tagságának alkotmányos alapjait. Áttekinti azt az alkotmánymódosítási folyamatot, amelynek eredményeképp megszületett a korábbi Alkotmány integrációs klauzulája, az alkotmánybírósági esetjog és különböző jogtudományi álláspontok alapján magyarázza a klauzula szövegét, majd e normát összeveti a hatályos Alaptörvény Európa-klauzulájával. Végül áttekinti a klauzulát értelmező alkotmánybírósági esetjogot. A munka segítséget nyújthat az Alkotmánybíróság uniós joggal kapcsolatos álláspontjának megismeréséhez és az esetjog lehetséges jövőbeli irányainak meghatározásához, erre azonban jelen tanulmány már nem tér ki.

A sajtó felelősséggel tartozik a valósághű tájékoztatásért. Rendeltetését akkor tudja betölteni, ha az általa közölt cikkek a következő két kritériumnak megfelelnek: egyrészt híven tájékoztatnak a valóságról, másrészt a közlésekkel nem sértik mások személyiségi jogait. Ezt a két követelményt emeli ki Jobbágyi Gábor, amikor így fogalmaz: „Egy nyílt, demokratikus társadalomban a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető emberi és politikai jog. Így a sajtónak kettős követelménynek kell megfelelnie: a sajtó és véleménynyilvánítás szabadsága mellett gondosan őrizkednie kell a személyiségi jogok megsértésétől”.

2015. január 10-én új időszámítás kezdődött az Európai Unió polgári eljárásjogában. Az igazságügyi együttműködés egyik legfontosabb jogforrását, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendeletet az 1215/2012/EU rendelet váltotta fel. Sok apróbb módosítás mellett a legfontosabb változtatás a végrehajthatóvá nyilvánítás vagy másképpen exequatur eljárás megszüntetése. A rendelet preambulumának 26. pontja szerint az igazságszolgáltatás működése iránt az unióban táplált kölcsönös bizalom már nemcsak a tagállamokban hozott határozatok automatikus elismerésének a feltételeit teremtette meg, hanem a végrehajtás előtti végrehajthatóvá nyilvánítás eltörlését is, ennek eredményeként egy tagállam bíróságai által hozott határozatot a végrehajtás szempontjából úgy kell tekinteni, mintha a címzett tagállamban hozták volna. A tanulmány, amely a rendelet hatálybalépésének az előestéjén íródott, még elsősorban a múltra figyel: feltárja a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás jogi természetét és a nemzeti joggal való kapcsolatát, valamint bemutatja a közösségi szabályok hazai alkalmazásának tíz évét. Nem feltétlenül osztja a jogirodalom lelkesedését az új szabályozás iránt, de a jövőt illetően nem bocsátkozik találgatásokba.

A büntetőeljárási törvényt érintő kodifikációs munka többek között a hatékonyság, gyorsaság, egyszerűség, koherencia és célszerűség követelményeit szem előtt tartva folyik. Ennek kapcsán merül fel, hogy egyes, létező jogintézmények szerepét, hatékonyságát megvizsgáljuk, s a jövőre nézve – elsősorban az adekvátabb működés érdekében – konzekvenciákat vonjunk le, melyek a kodifikációs irányelvekhez igazodva a jogalkotási munkát is segítik. A távoltartás kapcsán is érdemes elvégezni ezt a vizsgálatot, hiszen a 2006-ban történő bevezetésétől kezdve a meglévők mellett mind újabb és újabb kihívásoknak kell megfelelnie, melyeket a gyakorlat és a vonatkozó nemzetközi, illetőleg európai uniós dokumentumok állítanak fel. Nemcsak a családon belüli erőszakkal szembeni fegyverként és az előzetes letartóztatás alternatívájaként funkcionálhat – hozzájárulva ezzel a bizonyítás sikerességéhez is –, hanem egyúttal része lehet annak a koncepciónak is, amelyet Magyarország európai uniós tagságából adódóan az európai védelmi határozatról, valamint az áldozatok jogairól szóló irányelvek átültetése, és a polgári ügyekben hozott védelmi intézkedésekről szóló rendelet alkalmazása során kialakít.

2014. december 18-án hirdette ki az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) 2/13. sz. véleményét az Európai Uniónak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez (a továbbiakban: EJEE) történő csatlakozásáról szóló nemzetközi megállapodás tervezetéről (a továbbiakban: megállapodás). A döntés különleges súlyát mutatja, hogy a Bíróság teljes ülésben járt el, amire a gyakorlatban rendkívül ritkán, évente mindössze egy-két ügyben kerül sor. A vélemény tartalma és indokolása határozottan rácáfolt azokra az előzetes szakmai és politikai várakozásokra, amelyek zöld jelzést prognosztizáltak, a Bíróság ugyanis úgy foglalt állást, hogy a megállapodás számos okból nem egyeztethető össze az uniós joggal. A döntés jogi akadályok sorát azonosítja, ami azt jelenti, hogy a megállapodás csak akkor léphet hatályba, ha azt módosítják, vagy ha az uniós Szerződéseket felülvizsgálják.

Az európai integráció politikai folyamattá szélesedésével az európai alkotmányos térség többszintűvé alakult. Ebben az alkotmányos térségben párhuzamos alkotmányként funkcionálnak az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az EU alapszerződéseinek alkotmányos értékű rendelkezései az Unió Alapjogi Chartájával együtt olvasva, valamint az uniós tagállamok alkotmányai. A jogrendszer differenciálódásával szükségképpen együtt jár az ún. normatorlódás, a normakonfliktusok számának növekedése, tekintettel arra, hogy egyes életviszonyokat – különösen az alapjogok vonatkozásában – több normacsoport is szabályoz. Az egyéni alapjogvédelem területén kínálkozó lehetőségeket így a három fórum együttműködése határozhatja meg. A nemzeti jogalkalmazókat elsősorban saját nemzeti alkotmányuk köti – a becsatornázott nemzetközi emberi jogi és alapjogi standardok módosíthatják ugyan a nemzeti jog alkalmazását, az alapjogvédelem végső fundamentuma azonban továbbra is a nemzeti jog és jogvédelem marad.

A szólásszabadság korlátozása változatos, soha véget nem érő viták tárgya. Különösen igaz ez a véleményszabadság interneten történő megvalósulása tekintetében. Az internet ugyanis olyan sajátosságokkal rendelkezik – mint például a névtelenség, a technikai nehézségekbe ütköző tartalom-ellenőrzés, a kommunikáció határokon átnyúló volta, az információáramlás rendkívüli gyorsasága és tömegekhez való eljutása –, amelyek a korábban ismert és használt médiumokkal szemben újdonságot jelentenek. Ráadásul az internet folyamatosan fejlődik. Ezek a tulajdonságok több jogterületre kiterjedő szabályozási problémákat okoznak. Arról sem egyeznek a vélemények, hogy egyáltalán szükséges-e részletes állami szabályozás, vagy elegendő lehet a szolgáltatók önszabályozása, illetve az alapelvi szintű nemzetközi szabályozás. Vita van arról is, hogy párhuzamot lehet-e vonni az internet és más médiumok között, s lehet-e ez alapján analógiákat alkalmazni. Nem tisztázott az sem, hogy lehet-e a tartalmakat korlátozni, és ha igen, akkor hogyan és milyen mértékben.

Kiadó, Budapest, 2014.)  című könyvéről.