-

-

-

-

A tanulmány a szerző által 2016–2017-ben lefolytatott kutatás során nyert tapasztalatokon alapul. A vizsgálat célja az volt, hogy feltérképezze a 2016-os jogszabályi változás eredményeként kialakuló esetmenedzseri rendszer működésének sajátosságait, a jogszabályváltozás közvetlenül érzékelhető következményeit. Az esetmenedzserek konfliktusos helyzete és szerepe mellett láthatóvá vált a gyermeknevelési problémákkal küszködő családok magára maradottsága, az értük dolgozó szakemberek helyzetének tisztázatlansága. A tanulmány két esetismertetéssel illusztrálja a gyermekjóléti rendszer sérülékenységét, a kliensek és a szakemberek kiszolgáltatottságát, a beavatkozások esetlegességét.

„A képessé tétel nem recept a társadalmi elnyomás és igazságtalanság, a hatalomnélküliség problémáira, de mint látásmód, eszköz és módszer lehetőséget biztosít önmagunkkal és másokkal egy demokratikusabb és bizalomteljesebb kapcsolat kialakítására, és mint ilyen, új utakat nyithat meg, új megoldások keresésére sarkallhat, miközben újra felfedezhetjük saját tudásunkat és közösségünk erejét, erőforrásait.” (Lakatos 2009)

Tanulmányomban a 2016. januárban bevezetett gyermekvédelmi törvény módosítása eredményeként beléptetett esetmenedzserek szerepére, a gyermekjóléti szolgálatok munkájára irányuló kutatás részeredményeit ismertetem. A vizsgálatban azt kívántam feltárni, hogy az esetmenedzserek valóban segítik-e a gyermeknevelési problémákkal küszködő családok szolgáltatásokhoz való hozzáférésének a hatékonyságát. Mindezek mellett – korábbi vizsgálataimhoz hasonlóan – újra arra irányítottam az adatfelvételt, hogy a szociális szakemberek (szociális munkások, szociálpedagógusok) milyen módszertani felkészültséggel végzik a munkájukat, döntéseik meghozatalában milyen szempontok érvényesülnek.

Két esetleírás segítségével írok arról, hogy a szakemberek mennyire képesek a szociális munka egyik központi elvének tekintett empowerment céljához igazítani mindennapi tevékenységeiket: képesek-e a gyakran deprofesszionalizált keretek között a professzionális segítségnyújtásra, képesek-e a társadalmi távolságok csökkentésére, saját kognitív konstruktumaik felülírására? Mi a jellemző a gyermekjóléti szolgálatok munkájában: a bürokratikus, redukált tartalmú segítségnyújtás, mely kiszolgálja a fennálló hatalmi rendszert vagy a kliensek társadalmi integrációját támogató empatikus viszonyulás?

2015-től folytatott önkéntes tevékenységem során számos állami gondoskodás alatt álló fiatallal találkoztam, akiknek köszönhetően kultúrájuk több elemét is megismerhettem. Jelenlegi és jövőbeli kutatómunkáim során ennek a kultúrának a sajátosságait szeretném részletesen feltárni és leírni. Tanulmányomban a bőrre festett képi kifejezésmódoknak, vagyis a tetoválásoknak szentelek kiemelt figyelmet. Ehhez a téma szakirodalmának feldolgozása és a több hónapon átívelő, rendszeres, dokumentált megfigyelések mellett 19 fiatalt és 6 egyéb kulcsadatközlőt kérdezek meg – elsősorban – strukturált interjúban.

Mára a tetoválások széles körben elterjedtek, így azokat már nem tekinthetjük valamilyen deviáns magatartásforma megnyilvánulásának. Manapság a testmódosítás e formáját az önkifejezés egyik eszközeként tartja számon a szakirodalom. A gyermekotthonban látott tetoválások kapcsán felmerült bennem a kérdés: vajon ezek a testmódosítások az önkifejezést szolgálják? Vagy a frusztráció csökkentését, esetleg az időstrukturálást célozzák meg? A kutatásom során elsődleges célom, hogy a fiatalok tetováltatáshoz vezető motivációján és a tetoválások motívumkészletén keresztül bemutassam, hogy a bőrfelületeken megjelenő ábrák képesek térképként szolgálni a gyermekotthon világának megismeréséhez.

Jelen tanulmány szubjektív gondolatokat tartalmaz arról, miként lehetséges résztvevő megfigyelést, etnográfiai kutatómunkát folytatni egy, a külvilág számára zárt intézményben. A tárgyalt intézmény egy 12 lépés alapján konceptualizált rehabilitációs otthon szenvedélybetegek részére. A szerző fél éven keresztül végzett megfigyeléseket a „terepen”.

-

-

-

-