Az 1739 óta gyülekezeti, temetési és iskolai reprezentációs szolgálatokat végző Főiskolai Énekkar (Kollégiumi Kántus) fiatalemberekből álló énekeseinek 1914 őszétől nemcsak az első világháború okozta nehézségekkel kellett megbrikózniuk, hanem szembesültek az egyetemmé alakuló felsőfokú oktatás miatt megváltozott környezet kihívásaival is. A tanulmány bemutatja a Kántus tudatosan felvállalt hagyományőrző szerepét, amely nagyrészt abból az identitásból táplálkozott, hogy a Kántus volt a legrégebbi diákegyesület. Az énekkar egyetemalapítás terveitől kezdve részt vett az emlékezet fenttartásának különféle alkalmain, melyek között a nemzeti és egyházi megemlékezések – október 6. és október 31. – mellett a temetések súlyát növelte, hogy a háború évei alatt többször is társaikat búcsúztatták. A konfliktusoktól sem mentes háborús évek bemutatását a Kántus jegyzőkönyve és a korabeli sajtó cikkei mellett az érintett hallgatók későbbi visszaemlékezései szolgálnak forrásként. Ezek között kiemelten fontosak a hadbavonult teológusok 1963-ban összegyűjtött emlékei, mivel a „40 honvéd teológus” továbbra is kántustagként definiálta magát.