Search

Published After
Published Before

Search Results

  • Válság – változás – válasz
    Views:
    135

    A LOSS nemzetközi kutatási együttműködés, amelyet 1993-ban bajor, olasz, finn, angol, amerikai, magyar egyetemek hoztak létre Münchenben. A kutatók évente-kétévente üléseznek felváltva a tagok valamelyikének országában, s előre kijelölt témát tárgyalnak meg (oktatásszervezés, projektek fenntarthatósága, migráció, függőségek stb.), a konferenciákkal elősegítve egymás empirikus vizsgálatait és egyetemi oktatói munkáját. A helyi szociális ellátórendszer (LOSS; Local Organisation of Social Services) többnyire a közösségi terekben fenntartott szociális ellátás szinonimájaként használatos fogalom, ebben a szektorban termelődnek újjá az egy-egy adott területen élő társadalom emberi erőforrásai. A LOSS a humánerőforrások termelésének és megóvásának szervezett intézményi és spontán társadalmi cselekvés elemeit − az oktatási, a képzési, a nevelési rendszerekkel kezdődően az egészségmegőrzés, az egészségügyi rendszereken át a közvetlen és közvetett szociális támogatási rendszerekig − magába foglalja, ezért az egyik legfontosabb társadalmi, gazdasági tényezőért felel: az emberért. A szociális ellátórendszer helyi szintjei különösen fontosak, mert az ember életútjában döntő első négy évben (családdal együtt) szinte kizárólag a helyi szociális ellátás intézményeivel, illetve a helyi társadalmi cselekvések hatásával találkozik. De szerencsés esetben egész gyermekkorát, döntően a LOSS rendszere determinálja (attól függően, milyen az intézményi penetráció). (Lásd a LOSS-modell ábráját.) A LOSS egy adott téregységben élő társadalmak tudásának újratermelését és közösségi oltalmának újra és újra felépülő rendszerét jelenti, amely nemzedékeken át, immunitást és rezisztenciát fejleszt az ott élő társadalmakban. Amennyiben a LOSS adekvátan működik, képessé teszi a helyi társadalmakat belső és külső krízisek elviselésére, átvészelésére, leküzdésére, végül a krízis pozitív oldalát megragadva a társadalom megújítására, azaz innovatív folyamatok beindítására is képes. Feltevésünk szerint azonban a LOSS hiánya vagy annak elégtelen működése nem védi meg a társadalmakat a válságoktól. A válságok ebben az esetben a helyi társadalmat, a közösséget szétzilálhatják, szélső esetben kivándorlását indíthatják meg (menekülés), vagy radikális társadalmi mozgalmak játékterévé tehetik (tiltakozás) (Hirchman alapján). Ellenben az erős LOSS a válságra hatékonyan tud válaszolni, illetve az erős LOSS eredményeként a társadalmak rezisztensebbek, gyorsabban reagálnak. Feltevésünk szerint az integrált társadalomban, amelyben az aktív korúak mind magasabb hányada beágyazott a munka világába (magas foglalkoztatás), és hatékonyan működik az oktatás és nevelés intézményrendszere (magas az iskolázottsági szint, alacsony az anómiaszint), képes arra, hogy válság esetén a szűkülő erőforrásokat beossza, új forrásokat feltárjon, a társadalom érték- és érdekrendszerét megóvja (Durcheim alapján). Az erős LOSS-t birtokló társadalom fenntartja a szolidaritást, megőrzi és gyarapítja a társadalom számára nélkülözhetetlen emberi erőforrásokat, még akkor is, amikor azok pillanatnyilag nem kifizetődőek a helyi közösségben élő egyének számára. (A társadalom az egyének számára „meghitelezi” a hosszú távú befektetéseket – pl. oktatás –, amelyet a társadalom az új nemzedéktől visszakap – pl. adó. Az integrált társadalom nem csupán altruista, hanem inkább racionális, de még sem tisztán ésszerűség vezérli, miután morál, bizalom és fegyelem nélkül tartósan nem képes fennmaradni.) (Schumacher és Fukuyama nyomán.)

  • Milyen változást hozott az esetmenedzserek színre lépése? – A hatalom, az empowerment és a szolgáltatások minőségének kérdése egy terepkutatás tapasztalatai alapján
    Views:
    551

    A tanulmány a szerző által 2016–2017-ben lefolytatott kutatás során nyert tapasztalatokon alapul. A vizsgálat célja az volt, hogy feltérképezze a 2016-os jogszabályi változás eredményeként kialakuló esetmenedzseri rendszer működésének sajátosságait, a jogszabályváltozás közvetlenül érzékelhető következményeit. Az esetmenedzserek konfliktusos helyzete és szerepe mellett láthatóvá vált a gyermeknevelési problémákkal küszködő családok magára maradottsága, az értük dolgozó szakemberek helyzetének tisztázatlansága. A tanulmány két esetismertetéssel illusztrálja a gyermekjóléti rendszer sérülékenységét, a kliensek és a szakemberek kiszolgáltatottságát, a beavatkozások esetlegességét.

    A képessé tétel nem recept a társadalmi elnyomás és igazságtalanság, a hatalomnélküliség problémáira, de mint látásmód, eszköz és módszer lehetőséget biztosít önmagunkkal és másokkal egy demokratikusabb és bizalomteljesebb kapcsolat kialakítására, és mint ilyen, új utakat nyithat meg, új megoldások keresésére sarkallhat, miközben újra felfedezhetjük saját tudásunkat és közösségünk erejét, erőforrásait.” (Lakatos 2009)

    Tanulmányomban a 2016. januárban bevezetett gyermekvédelmi törvény módosítása eredményeként beléptetett esetmenedzserek szerepére, a gyermekjóléti szolgálatok munkájára irányuló kutatás részeredményeit ismertetem. A vizsgálatban azt kívántam feltárni, hogy az esetmenedzserek valóban segítik-e a gyermeknevelési problémákkal küszködő családok szolgáltatásokhoz való hozzáférésének a hatékonyságát. Mindezek mellett – korábbi vizsgálataimhoz hasonlóan – újra arra irányítottam az adatfelvételt, hogy a szociális szakemberek (szociális munkások, szociálpedagógusok) milyen módszertani felkészültséggel végzik a munkájukat, döntéseik meghozatalában milyen szempontok érvényesülnek.

    Két esetleírás segítségével írok arról, hogy a szakemberek mennyire képesek a szociális munka egyik központi elvének tekintett empowerment céljához igazítani mindennapi tevékenységeiket: képesek-e a gyakran deprofesszionalizált keretek között a professzionális segítségnyújtásra, képesek-e a társadalmi távolságok csökkentésére, saját kognitív konstruktumaik felülírására? Mi a jellemző a gyermekjóléti szolgálatok munkájában: a bürokratikus, redukált tartalmú segítségnyújtás, mely kiszolgálja a fennálló hatalmi rendszert vagy a kliensek társadalmi integrációját támogató empatikus viszonyulás?

  • A legfontosabb változás – The Most Significant Change
    Views:
    167

    It is becoming increasingly apparent to NGOs that the measurement of their social impact is not merely a requirement for project reporting but a well-chosen measurement method for the organization’s profile and programs can be an important pillar of communication and even professional work.

    The article discusses an experiment that focuses on the experience to approaching impact assessment and evaluation methods. The „Most Significant Change” participatory methodology is based directly on the person’s subjective experience, not guided by a predetermined „external” logic and path of the researcher. The indicators are not closed-ended categories, rather the storytelling they are based on.

  • A kollaboratív életviteli támogatás konzultációs modelljének kialakítása a tranzitív változások kutatása során
    Views:
    357

    -The developmental – longitudinal approach of Erikson’s psychosocial development in the process of Aging
    -The Integrative Model of Transitive Changes as innovative frame of analysis of the process of the transitive changes
    -The role of the collaborative relation during the life story interview, and in the helping work
    - The case-centered interpretative approach in the working with the life story narratives. as a common pathway toward the integration of collaborative approach within the constructive social work based on Bertolino and O’Hanlon work with the „ Collaborative, Competence-based Counseling” Model

  • Az egyénközpontú megközelítés története, módszertana, és alkalmazhatósága Magyarországon
    Views:
    140

    This article is about the history and methodology of person-centered planning related social work with people with disabilites. My goal is to present the underlying values and princples of the person-centered theory together with practice. I would like to give some example to the practice from international experiences and articles since we don’t use person-centered planning in Hungary (yet). Furthermore I analyze what kind of difficulties we have to consider when we think of using this method in our country, and if it would be possible to apply it during the course of deinstitualization.