Search

Search Results

• Szerkesztői előszó

  3–4.

  István D. Rácz

  Views:

  71

  E folyóiratszám előzménye az a konferencia, amelyet a Debreceni Akadémiai Bizottság Irodalomtudományi Munkabizottsága és a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtára szervezett 2014 novemberében, Csataképek, életképek, emlékképek címmel. A rendezvény az első világháború kitörésének centenáriuma alkalmából fórumot teremtett arra, hogy irodalom- és művészettörténészek, valamint a kultúratudomány szakemberei együttesen vegyék számba a „nagy háború” megjelenítését az utóbbi évszázad műveiben, valamint a mindennapok kultúrájában. Ez utóbbival foglalkozó cikkek más (néprajzi profilú) kiadványban kapnak helyet; ezzel az összeállítással irodalmi és művészeti alkotások, illetve folyamatok elemzését veheti kézbe az olvasó.

• Elégiák az 1945 utáni angol költészetben

  91–104.

  István D. Rácz

  Views:

  77

  As has frequently been remarked in poetry criticism, an elegy always suggests that the poet’s own death is inconceivable. What I add is that in many cases the lost person’s death is also inconceivable or, at least, unspeakable; therefore, the poet has to turn to something speakable, meaning repeatable: a form, a motif, etc. This means that there is always something in the poem that admittedly does not belong to the author’s subjectivity. In my study I offer a survey of three British poets’ elegies from the second half of the 20th century: sequences by Douglas Dunn, Peter Porter and Thom Gunn; the former two writing to commemorate their dead wives, and Gunn writing in memory of his lost friends. As I argue, all the three poets follow in the wake of classic examples to repeat and reiterate something that belongs to tradition: Dunn is inspired by the classic dramatic monologue and gaps in medieval ballads, Porter by Henry King’s poem, and Gunn by romantic poetry. All the three can be read as self-elegies: Dunn’s poems through the motif of the wedding rings, Porter’s through the motif of the dead wife waiting for him, and Gunn’s through the image of the dream where the two friends are united. Probably all elegies can be read as self-elegies, signifying that we speak about someone else’s death because we are unable to speak of our own.

• Szerkesztői előszó

  3–4.

  István D. Rácz

  Views:

  89

  „Egy kultúra, két kultúra, sok kultúra” – olvashatjuk e kötet egyik írásának élén. Bár a tanulmány szerzője a kanadai konföderációról értekezik, a címben jelzett dinamikus osztódás akár a teljes angol nyelvű kultúrára is érthető. Máris helyesbítenünk kell tehát: nem beszélhetünk ma már egyetlen angol nyelvű kultúráról, csakis az ilyen kultúrák sokféleségéről. Válogatásunk – amelynek írói között a magyarországi anglisztika jól ismert és elismert képviselői éppúgy helyet kaptak, mint a tehetséges pályakezdők – ebből a sokszínűségből kínál ízelítőt a legújabb irodalom- és kultúratudományi kutatások fényében.

• Az első világháború az angol költészetben

  125–132.

  István D. Rácz

  Views:

  89

  The memory of the First World War in Britain is closely linked with the poetry of the era. When we read such poems, we assess them both as works of art and as historical documents. We can detect a populist trend in the poetry of the Great War, whose emblematic text is John McCrae’s “In Flanders Fields”, which was extremely popular in those years. On the other hand, the best war poets introduced such innovations in poetry that largely determined the later history of 20th-century British literature. Their major aim was to open people’s eyes to the horror which they were unable to imagine. I attempt to demonstrate this tendency through some examples.