A mentális zavarral, hajléktalanságban élő személyek különösen sérülékeny klienscsoportba tartoznak. A mentális zavarhoz kapcsolódó stigma erősíti a hajléktalanságból adódó stigmatizációt. Ha valaki pszichiátriai diagnózist kap, azt a társadalom címkeként kezeli, bekategorizálja az illetőt. A címkézéstől való félelem aláássa a mentális zavarral élő személyek motivációját a segítségkérés tekintetében. Jól példázza ezt a hajléktalanságban, mentális zavarral élő emberek esete, akik a hajléktalanság stigmáján túl nem szeretnének újabb stigmát magukra venni és ezért a mentális problémájuk kapcsán nem vesznek igénybe segítséget, szolgáltatást. További nehézségként említhető a szolgáltatásokhoz való hozzáférhetőség problémája. A Február Harmadika Munkacsoport jelentés a 2020 évi hajléktalan adatfelvételről – „Büntető törvény után – világjárvány előtt. Hajléktalanná válás- szolgáltatások-perspektívák” - című Győri Péter összefoglaló munkájában látható, hogy a megkérdezettek 29 % volt pszichiátriai kezelésen. Az tévhit, hogy a „hajléktalanok elmebetegek, pszichiátriai betegek” olvashatjuk Győri Péter munkájában (Győri, 2020). Ugyanakkor tudjuk, hogy nem minden mentális zavarral élő személy jelenik meg az ellátórendszerben, így 29 %-nál több személy lehet, aki érintett a problémával. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI), az Ébredések Alapítvánnyal együttműködve, komplex rehabilitációs szolgáltatást fejlesztett a hajléktalanságban, mentális zavarral élő személyek számára. Jelen írás célja ezen gyakorlat bemutatása.