A dolgozat a földtudományi gondolkodás tudománytörténeti ívére építve – az aktualizmustól az evolúciós és rendszerszemléletű megközelítésekig – amellett érvel, hogy a környezetvédelem valójában a természeti rendszerek működőképességének védelme, azaz rendszerszintű erőforrásvédelem. E szemléleti keretből következően kritikai vizsgálat tárgyává válnak a jelenleg alkalmazott fenntarthatósági indikátorrendszerek, amelyek döntően társadalmi és gazdasági mutatókra épülnek, miközben figyelmen kívül hagyják e mutatók természeti alapjait.
A tanulmány a környezet = táj operatív értelmezésére támaszkodva bemutatja, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások és a vízgazdálkodás készlet-központú felfogása a működés helyett következményeket véd. A záró szintézis rámutat arra, hogy a Kárpát-medence tájökológiai és vízgyűjtői egysége miatt a fenntarthatóság csak egységes, határon átnyúló realizálásban értelmezhető.