A gyógyítási feladatok mindig kiemelt fontossággal bírtak az emberi civilizációk történetében. Amint az
egyes régiókban létrejött a felsőfokú képzés, egyidejűleg megindult az orvosok, majd a gyógyszerészek képzése.
Egész Európában a 17. századig ritkaság számba ment, hogy egyetemet végzett gyógyszerészek lássanak
el patikusi feladatokat. Hazánkban ezért is fordulhatott elő, hogy döntően külföldről idetelepültekre hárultak
a gyógyszerészi feladatok. Mária Terézia felismerve, hogy a kuruzslók elleni harc leghatékonyabb eszköze
az egyetemi képzés, a nagyszombati egyetemen új fakultásként elindította az Orvosi Kart, melyen 1772-
től rendelte el a gyógyszerészek képzését. 1850-ig egyéves, 1851-től egészen 1940-ig kétéves volt az egyetemi
képzés, melyhez gyakorlati idők is tartoztak. 1891-ig négy, 1892-től hat gimnáziumi osztály elvégzése elegendő
volt az egyetemre történő bekerülésig. 1914-től már csak érettségi után lehetett egyetemre menni.
1945 után az egyetemi képzés négy és fél évre, majd 1987-től öt évre módosult. A kiegyezést követően vált
nyilvánvalóvá, hogy hazánkban nincs elegendő számú felsőoktatási intézmény. Ennek okán 1872-ben Kolozsváron,
az 1912. évi XXXVI. törvénycikk kapcsán Debrecenben és Pozsonyban létesültek egyetemek.
Az I. világháborút követően Kolozsvárról és Pozsonyból elköltöztek az egyetemek Szegedre, illetve Pécsre.
Debrecenben csak 1996-tól, Pécsen pedig 2005-től indult meg a gyógyszerészek képzése. A gyógyszerészek
doktori cím elnyerésére irányuló igényét már 1940-ben felvetették, ám különböző okból elvetették. Végül a
2008. évi CVI. számú törvény lehetővé tette a „dr. univ.”, vagy „dr. pharm.” cím viselését. 2009-től visszamenőleg
minden gyógyszerész megkapta ezt a címet.