Az elmúlt évezredek során az urbanizáció jelentősen átalakította a természetes ökoszisztémákat, miközben új, mesterséges élőhelyek jöttek létre. Az élőhelyek eltűnése és az abiotikus környezet változásai jelentős hatással vannak a városi biodiverzitásra. Kutatásunk során három városi élőhelytípusban (városi telkeken, városi parkokban és városszéli gyepekben) vizsgáltuk a vegetáció összetételét. A vizsgálati területeink Debrecen városában találhatóak, és minden területet féltermészetes gyepekre és zavarástűrő közösségekre jellemző fajok jellemeztek. Minden élőhelytípusból öt területet mértünk fel, területenként öt darab 5×5 méteres kvadrátban jegyeztük fel a vegetációban jelenlévő fajokat és azok borítását. Az alábbi hipotéziseket teszteltük:

(1) a városközpontra jellemző élőhelyeken (városi parkok) a fajszám és Shannon-diverzitás alacsonyabb, míg a gyom- és a zavarástűrő fajok aránya magasabb, mint a perifériális élőhelyeken (városi telkek és városszéli gyepek)

(2) a meleg- és tápanyagigényes fajok aránya magasabb, míg a nedvességigényes fajok aránya alacsonyabb a városközpontra jellemző élőhelyeken

(3) a homogenizációs hipotézis alapján a kozmopolita és idegenhonos fajok arányának növekedése és a természetes flóra elemeinek csökkenése tapasztalható a városközpontokra jellemző élőhelyeken.

Eredményeink alapján a városi élőhelyek fajösszetételét jelentősen befolyásolják a specifikus zavarások és az adott élőhely története. A leginkább városias élőhelyek, a városi parkok rendelkeztek a legalacsonyabb fajszámmal és Shannondiverzitással. A gyomok és zavarástűrő fajok aránya a városközpontban volt a legmagasabb a nagymértékű taposás és talajbolygatás következtében. A szárazságtűrő fajok nagyobb arányban voltak jelen a városközpontban, mint a városszéli gyepben, melynek oka a belvárosi területek sűrű csatornázottsága. A nitrogénigényes fajok aránya alacsonyabb volt a városi parkokban és a városszéli gyepekben, mint a városi telkeken, valószínűleg az élőhelyekre jellemző recens talajbolygatás miatt. Az idegenhonos fajok aránya, bár jelentős különbség volt tapasztalható a két élőhely zavartságában, mind a városi telkeken, mind a városszéli gyepekben magas volt. A kozmopolita fajok aránya jelentősen nagyobb volt a városi parkokban, mint a városszéli gyepekben vagy a városi telkeken. Az idegenhonos és kozmopolita fajok magas aránya a folyamatos emberi zavarással együtt kompetíciós hátrányba szorítja az őshonos fajokat, ebből következően ezen fajok aránya volt a legalacsonyabb a városközpontban. Annak ellenére, hogy a vizsgált városi élőhelyek nem járulnak hozzá jelentősen a ritka és veszélyeztetett fajok megőrzéséhez, nélkülözhetetlen szerepük van a fennmaradt gyepi vegetáció fenntartásában az intenzíven használt tájakban. 

A Dél-Tiszántúlon szikes gyepek cönológiai vizsgálatait végeztük el. A felvételeket 2×2 m-es kvadrátokat alkalmazva és a fajok borítási értékét adva meg készítettük. A természetvédelmi kategóriák és a fajok életforma kategóriái alapján is értékeltük a területeket. A felvételek rendszerint felvételi helytől függetlenül kerültek egy csoportba. Meghatározó szerepe a domináns fajoknak, elsősorban a pázsitfüveknek volt. Így az elkülönülő blokkok között az ürmös puszták (Artemisio-Festucetum pseudovinae) felvételei csoportosulnak leginkább. A természetvédelmi kezelések eredményei során a vegetáció egységekben sikerült kimutatni, hogy a legeltetésnek és a kaszálásnak a vegetációra nézve eltérő hatásai vannak. Az intenzív taposási nyomás hatására a gyepterületek fajgazdagsága csökkent, és a legeltetés hiánya következtében a szikes gyepekben felszaporodtak a degradációra utaló fajok A Pignatti-féle életformákat alkalmaztam hazai legelők vizsgálatára és elemzésére, egyben azt is sikerült kimutatni, hogy kiváló indikátor érték a legeltetés elemzésére. Az intenzívebb legeltetés hatására a kúszó szárú fajok kerültek előtérbe. Az egyéves fajok mennyisége szintén felszaporodott. Az évelő gyepes fajok előfordulása a legeltetési intenzitás csökkenésével nőtt. Az ürmös puszták (Artemisio-Festucetum pseudovinae) mintaterületei, ezen belül is a juhlegelők voltak a legértékesebbek. A bivalyokkal végzett legeltetés során is magas értékek adódtak, jelentősebbek, mint a marhákkal végzett legeltetésnél. A különböző állatokkal történő legeltetés során az azonos vegetáció típusban is eltérések mutatkoztak, ami azt jelzi, hogy az élőhelyek mozaikos kialakításában ezeknek fontos szerepe van. 

Hegyvidéki magas természeti értékű gyepeinket számos tényező veszélyezteti. Ezek közül talán a legjelentősebb a gyepek teljes átalakulását, bezáródását okozó szukcessziós folyamat, a becserjésedés. A nyílt gyepterületek hosszútávú fenntartása mesterséges beavatkozásokkal (cserjeirtás, legeltetés) oldható meg. Nagy ökológiai hatásokkal bíró patás vadfajaink nagy populációsűrűségben élnek középhegységeinkben, így azok természetes módon is képesek lehetnek a problémát jelentő szukcessziós folyamatokat lassítani. Ennek mértékéről, jelentőségéről azonban eddig még alig álltak rendelkezésre hazai adatok. Vizsgálatainkat 2016. április és augusztus között a Mátra 3 különböző hegyvidéki gyepes területén végeztük el. A parádóhutai és a fallóskúti terület egy-egy 5 évvel a vizsgálataink előtt cserjeirtott rét, míg a Kékestető közelében található Sombokor területe természetes sziklagyep társulás, ahol korábbi kezelés nem történt. A vadrágás gyakoriságának méréséhez 1,13 m sugarú körben (4m2) számoltuk meg minden előforduló fásszárú cserje- és fafaj csemetéinek egyedeit, és határoztuk meg azt, hogy ezek közül melyeket érte vadrágás. Emellett a mintavételi egységekben mértük a vaddisznó által megbolygatott talajfelszín kiterjedését, illetve cönológiai felvételezéseket is végeztünk. Az eredményeink alapján igen intenzív cserjésedési folyamat és erőteljes vadrágás tapasztalható a gyepterületeken. Parádóhután és Fallóskúton 22, illetve 16,44 db/4m2, míg Sombokornál 10,5 db/4m2 csemetesűrűséget mértünk úgy, hogy az első kettőn minden ponton, utóbbinál a pontok 82%-án előfordult fásszárú egyed. A területeken 15, 12, ill. 9 fásszárú fajt regisztráltunk. A galagonya és a szeder 2-2 helyen is gyakori fajnak számított. A megrágott csemeték aránya a mintapontokon 64, 40,5, illetve 69% volt. A fajokat leggyakrabban előfordulásuk arányában válogatás nélkül rágták. Viszont a kökényre 2 helyen, a gyertyánra egy területen preferenciát, míg a helyileg nagyobb arányban előforduló fajok közül egy-egy helyen a galagonyára, szederre, kecskerágóra elkerülést mutattunk ki. Vaddisznótúrást egyik terület egyetlen mintavételi egységében sem találtunk. A vizsgált területek becserjésedésében a helyileg nagyobb arányban előforduló, és ott kevéssé rágott vagy elkerült fajok (galagonya, szeder, kecskerágó, vadrózsa) játszhatják a fő szerepet. A többi fásszárú faj visszaszorítását a természetesen előforduló nagytestű növényevők jelenleg megfelelő mértékben képesek elvégezni. 

Az antropogén hegyi rétek Magyarország fajokban leginkább gazdag élőhelyei közé tartoznak. Az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben megindult cserjésedés azonban mesterséges beavatkozásokat tett szükségessé. E feladatokat 2012-ben több Parádóhuta melletti gyepfolton a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság látta el, azonban a foltok egy részén a következőkben nem történt további kezelés. Minden cserjeirtott területeken és az addig kaszálókánt használt területen (mint kontroll) cönológiai vizsgálatokat végeztem 2×2 m-es kvadrátokat alkalmazva, ahol a fajok borítási értékei lettek megadva. A vegetációs adatokat klaszteranalízis és detrendált korreszpondencia-elemzés (DCA) alkalmazásával értékeltem. Az eredmények egyértelműen rámutatnak a legeltetés és a kaszálás pozitív hatásaira. A 2011-ben cserjeirtott, majd két éven át kaszált, azóta nem is legeltetett, magára hagyott gyep vegetációjában (I-es mintaterület) az avarosodás közben kevesebb lett a fajszám, kompetítor fajok kerültek előtérbe, és a cserjék mennyisége is megnőtt. Természetvédelmi szempontból is a természetközelibb fajok aránya lett nagyobb. A cserjeirtást követve 2014-ben villanypásztorral kettéválasztott, és az egyik felét magára hagyva, a másik felét pedig legeltetetik, II-es mintaterület vegetációjában is jelentős különbségek mutatkoztak: a magára hagyott részen a gyom- és degradációt jelző fajok szaporodtak el, a fásszárúak borítása jelentősen megnövekedett, valamint a Shannon-féle diverzitásértékek erőteljes csökkentek. A legeltetett részen ezzel szemben fajszám és diverzitás terén is növekedés történt, a cserjék viszont visszaszorultak. Hasonló eredményeket mutatott a 2014-ben szintén kettéosztott (IV-es) mintaterület is, ahol kisebb és nagyobb legeltetési nyomás mellett ezután kíméletes, illetve intenzív legeltetés folyik. Az intenzíven legeltetett terület mutatott nagyobb hasonlóságot a kontrollként figyelembe vett, korábban éveken keresztül rendszeresen kezelt terület vegetációjával. A kontrollként figyelembe vett területet magas fajszám, kiemelkedő diverzitási értékek és a természetes növényzeti elemek dominanciája jellemzi, ami arra utal, hogy a hosszú időn keresztül folytatott kaszálás megfelelő kezelési forma, ami fajgazdag növényzetet tartott fenn. Az intenzív legeltetés során a rozettás és a kúszó szárú egyévesek aránya nőtt, de a faj összetétele diverzebb lett. A mintaterületek közül a magasan fekvő cserjeirtott területnél (III-as mintaterület) a kezelések elmaradásának ellenére 5 éven belül természetes fajösszetételű vegetáció alakult ki. Ez alatt az időszak alatt a fásszárú fajok nem váltak dominánssá, mint az várható lett volna, hanem stagnált, sőt egyes pontokon jelentősen csökkent a borításuk. Itt a magára hagyott területen potenciálisan a cserjésedés által veszélyeztetett gyeptársulásokban a nagytestű vadak szabályozták a fásszárú fajok borítását, jelentős szerepet játszhatnak a természetközeli állapotok fenntartásában. 

Az Öreg-Bakonyban, Bakonybél határában található Vániklegel ő botanikai, természetvédelmi értékeit vizsgáltuk. A mintaterületeken a cönológiai felvételek a 2013-as és 2014-es évben készültek, 2×2 m-es kvadrátokat alkalmazva, ahol a fajok borítása lett megadva. A húszhektáros legelőterület mozaikos élőhely, ami a különböző legeltetés előtti kezelésekből fakad, ezért nyolc mintaterületet különítettünk el. A mintaterületek cönológiai adatait Borhidi-féle szociális magatartási formák és Simon természetvédelmi értékkategóriái alapján elemeztük. A teljes adatstruktúra elemzéséhez főkomponens elemzést (PCA) és detrendált korreszpondencia elemzést (DCA) alkalmaztunk. Jellemeztük mind a 8 mintaterület vegetációját és részletesebben elemeztük a mindkét évben legelőként alkalmazott részterületeket. Az eredmények alapján a különböző kezelés és azt követő legeltetés során a kézi erővel és már 10 éve cserjeirtott területen regenerálódott a gyep leginkább, és vált gyepgazdálkodási szempontból is értékessé. Az V-ös mintaterületen 5 éve gépi erővel történt a cserjeirtás, de a gyep már szintén jól regenerálódott. A két éve cserjeirtott (VI. mintaterület) vegetációja még nem regenerálódott, sok a gyom és a zavarástűrő faj. Az I-es mintaterületen gépi kaszálást is végeztek, emiatt is a gyep nagyon degradált. 

Közleményünk azokról a növényekről szól, amelyek elsősorban az extenzív gyepeken gyakoriak, széles körben elterjedtek és a termőhelyet könnyen meghatározhatóvá teszik. A jelzőnövények segítségével lehetséges a talajok vízháztartásának, savanyúságának és mésztartalmának, tápanyagszolgáltatóképességének megállapítása és értékelése, ezért nagy jelentőségük van. Segítségükkel ellenőrizhető a gazdálkodási-agrotechnikai beavatkozások sikere is. A jelzőnövények bioindikátorok, olyan fajok, melyeknek a jelenléte, hiánya, eltűnése, visszaszorulása vagy terjedése, újbóli megjelenése a növényállományban megmutatja a termőhelyi tulajdonságokat és azok változását. Fontos információkat szolgáltatnak a talajok állapotáról és fejlődésük tendenciájáról. A talajvizsgálatokkal ellentétben nem pillanatnyi állapotot mutatnak, hanem a teljes vegetációs időszakban jellemzik a termőhelyi viszonyokat. A jelzőnövények vizsgálata nem helyettesíti, hanem kiegészíti a talajvizsgálatokat. Intenzív gyepgazdálkodás mellett ezek a jelzőnövények többnyire hiányoznak az állományból. A hiányukért leginkább az intenzív gazdálkodás a fő felelős. Egyes jelzőnövények indikátorai a különböző termőhelyi viszonyoknak. A vízhiányt és a mésztartalmat jelzi pl. a Bromus erectus. A szóban forgó jelzőnövények többsége egyúttal bioindikátora a tápanyagszegény talajoknak. A jelzőnövények segítségével megállapíthatók a kisléptékű termőhelyi különbségek. Az értékelés akkor alapos, ha azonos értékkategóriához tartozó faj is jelen van az adott termőhelyen, vagy az adott jelzőfaj nagyon nagy tömegben fordul elő. Figyelni kell a faj vitalitására is. A megfigyelést (felvételezést) egy vegetációs időszakban minimum kétszer el kell végezni, mert különböző a fajok fejlődési, virágzási ideje. Különösen fontos az első növedék alatti megfigyelés. A tavasziak csak ekkor figyelhetők meg.