A 18. század vége és a 19. század eleje a mezőgazdaság ébredésének a korszaka volt. Számos új felismerés született, amely hozzájárult a mezőgazdaság fejlődéséhez, megteremtve önálló tudományát, az agronómiát. A mezőgazdaságtan eredeti tartalma később leszűkült a földművelésre, növénytermesztésre, talajtanra, miközben az állattenyésztéstan önálló tudományterületet formált. A két ágazat önállósága egyúttal egymásra utaltságot is jelent. Az összekötő kapocs a takarmányozástan, kiváltképpen racionális gazdálkodás térhódításával, ami a 19. század utolsó harmadától körvonalazódott. A szántóföldi növénytermesztés minden további mezőgazdasági tevékenység alapja, elsődleges nyersanyagforrás. Körébe tartozik a különböző kultúrnövény csoportok termesztése, közte a takarmánynövényeké is. De zömmel a természetes vegetációt hasznosító rét- és legelőgazdálkodás – gyepgazdálkodás –, mint a takarmánygazdálkodás egyik eleme, szintén ide tartozik. Ez a magyarázata annak, hogy nemcsak a mezőgazdaságtannak, mint tudománynak a művelése, hanem oktatása is a növénytermesztéstan egyik ágát képezte. Másik besorolásnak az állattenyésztéstanhoz való tartozás kínálkozott, mint hasznosító területhez. Az más kérdés, hogy bármely tudományterülethez is tagozódott be a rét- és legelőgazdálkodás, Magyarországon is csak 1990-ben kapott a gyepgazdálkodás önálló tanszéket Gödöllőn. Az említett körülmények is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a rét- és legelőgazdálkodás, mint tudományterület csak a 19-20. század fordulójától nyert polgárjogot a hazai tudományos életben és az oktatásban. Az kétségtelen, hogy a magyar mezőgazdaság belterjesedése és a hazai kísérletügyi hálózat kiépülése – az állam égisze alatt – egymást erősítő folyamat volt a 19. század végén, néhány egyéni kezdeményezéstől eltekintve.