Suchen

Ergebnis der Suche

• Aksak – Principles And Typology

  2-52.

  Arom Simha

  Views:

  9

  A török “aksak” kifejezés, amely az oszmán zeneelméletben gyökerezik, “sántát”, “botladozót” vagy “bicegőt” jelent. Más szóval, szabálytalannak tekintik. Ez egy olyan ritmusrendszert jelöl, amelyben a darabok vagy szekvenciák általában élénk tempóban zajlanak, és egy modul folyamatos ismétlésén alapulnak. Ez a modul a bináris és ternáris mennyiségeken alapuló csoportosítások (pl. 2+3, 2+2+3) egymás mellé helyezéséből ered, és amelynek összesített száma leggyakrabban páratlan szám. A szerző az aksak jelenséget kettős, strukturális és kulturális szempontból vizsgálja. Különösen az alábbiakra összpontosít: az aksak mint ritmikus forma meghatározása; a tempó tényező meghatározó szerepének kiemelése az aszimmetrikus jelleg érzékelésében; egy tipológia javaslata; és végül, az autentikus aksak sajátosságai alapján – azaz azok, amelyek prímszámokon alapulnak – annak az elképzelésnek az előterjesztése, hogy a nyugati zene “mértéke” nem rendelkezik önálló léttel, és valójában a ritmikus artikuláció első szintjét képezi.

  The Turkish term aksak, borrowed from the Ottoman musical theory, means “lame,” “stumbling,” or “limping." In other words, it is considered irregular. It designates a rhythmic system within which pieces or sequences, generally taking place in a lively tempo, are based on the uninterrupted reiteration of a module resulting from the juxtaposition of groupings based on binary and ternary quantities (e.g., 2+3, 2+2+3) and whose overall number is most often an odd number. The author considers the aksak phenomenon in its double, structural, and cultural aspects. It focuses in particular on the following: defining the aksak as a rhythmic form; highlighting the determining role played by the tempo factor in the perception of its asymmetrical character; proposing a typology; and finally, based on the characteristics specific to authentic aksak – that is to say, those based on prime numbers – putting forward the idea that the “measure” of Western music has no autonomous existence and constitutes, in fact, a first level of rhythmic articulation.